És útban Berlin felé szeretnének néhány lengyel, szlovák és cseh városba is ellátogatni, és koszorút tenni a szovjet háborús emlékművekre.
|
Vlagyimir Putyin Alekszander Zaldosztanovval, az Éjszakai Farkasok vezetőjével
RIA-Novosti/Kremlin / Reuters |
Nos, ez a dolog hivatalos magyarázata. A nem hivatalos verzió ennél jóval bonyolultabb. A motorosok elsődleges célja, hogy félelmet keltsenek a lakosság körében. De a szakértők azt is megemlítik, hogy egy szimbolikus eseményről van szó, melynek során
Putyin motorosai újrajelölik azokat a területeket, amelyek egykor a birodalomhoz tartoztak.
Így akarják az emberek tudtára adni, hogy a jelenlegi moszkvai vezetés egyáltalán nem tekinti véglegesnek azokat a változásokat, melyek 1989 után következtek be a régiónkban.
A szlovák kormányfő kényes helyzetére Morvay Péter, a Denník N című szlovák lap kommentátora hívta fel a figyelmet. Morvay írásában emlékezteti Ficót arra a néhány esztendővel ezelőtt megtörtént esetre, amikor Sólyom Lászlót, a Magyar Köztársaság elnökét annak ellenére „tanácsolta el” Szlovákiából, hogy a magas rangú vendégnek volt hivatalos meghívója. Az oroszoknak nincs meghívójuk, mégis jönnének. A Kreml vezetői úgy gondolják, hogy itt az alkalom arra, hogy pozsonyi, pesti és prágai barátaik segítségével újra befészkeljék magukat Közép-Európába.
Pedig az ezredforduló tájékán úgy gondoltuk, hogy az orosz kapcsolatok ezután „csakis” az üzletről, a pénzről fognak szólni.
Először tehát „pihenjt” vezényeltünk magunknak, aztán pár évvel később elhangzott az „oszolj” vezényszó is. Ma már világosan látjuk, hogy elhamarkodtuk a dolgot.
2000 márciusában egy nemzetközi konferencián vettem részt, amelynek témája az etnikai kisebbségek helyzete volt. Abban az időben mi, Szlovákiában élő magyar kisebbségiek tele voltunk optimizmussal, mert az 1998-as választások során sikerült félreállítani a hat éven át regnáló Vladimír Meciart, és az őt váltó koalíciós kormányban komoly szerepet kaptak a Magyar Koalíció Pártjának emberei.
Mikulás Dzurinda kormánya rohammunkában látott neki annak, hogy ledolgozza hátrányát a visegrádi országokkal szemben. A pozsonyi parlament a külföldi újságírók és diplomaták nagy meglepetésére egymás után fogadta el a csatlakozás előfeltételeként megszabott törvényeket. Még az olyan törvényjavaslatokat is sikerült „lenyomni” a szlovák honatyák torkán, melyeken a cseh, a magyar és a lengyel képviselők hónapokon át rágódtak.
Könnyű nektek – mondta szlovák kollégájának egy magyar diplomata. Mivel nincs történelmetek, nem kell ügyelnetek a tradíciókra sem.
Nektek viszont vannak tradícióitok, és ezek sokszor megbénítanak benneteket – vágott vissza a szlovák külügy munkatársa. Meciar bukásával nem csak az Európához fűződő viszonyban állt be változás. Lényegesen megváltozott az Oroszországgal szemben kialakított álláspont is.
A volt miniszterelnök sohasem titkolta, hogy szoros szálak fűzik őt az orosz vezetőkhöz. A pozsonyi orosz nagykövetség a kilencvenes évek közepére már majdnem visszanyerte azt a fontosságát, melyet a bársonyos forradalom előtt töltött be.
|
Szélsőségesek főhajtása Katynban
Vasily Fedosenko / Reuters |
A csatlakozási feltételek megsértése miatt a kormányfő sorra kapta a figyelmeztetéseket Brüsszeltől, ám ahelyett, hogy korrigálta volna a hibákat, egyre jobban Kelet felé fordította az ország szekérrúdját. És a „keleti nyitás” politikájában nem állt egyedül.
Elsősorban a nemzeti érzelmű politikusok voltak azok, akik újra felfedezték a közös gyökereket és az orosz–szlovák testvéri kapcsolatok fontosságát, és a Kelet szépségeiről kezdtek el áradozni. Az a szlovák értelmiségi, aki addig szégyenlősen kihagyta az életrajzából az orosz nyelvtudást, hirtelen újra ráérzett a cirill betűk szépségére, Puskin és Lermontov verseinek varázslatos dallamára, az orosz népdalok édes-bús hangulatára, és persze a Moszkovszkaja vodka ízére.
A szláv népek, a lengyelek kivételével mindig egy kis nosztalgiával gondolnak az oroszokra.
Úgy beszélnek róluk, mint egy messzi országban élő, szellemileg kissé retardált, ámde jóindulatú rokonról. Persze Csehszlovákia 1968-as lerohanása sokat rontott ezen az képen, de négy-öt évvel a prágai tavasz leverése után az emberek többsége már csak „sajnálatos eseményként” emlegette a szovjet inváziót.
Azok számára, akik az ötvenes években születtek, az 1968-as szovjet invázió nem jelentett személyes traumát, hiszen az invázió idején még gyerekek voltak. Az idősebbek pedig elfogadták a normalizációs időszak „szürke biztonságát”. Természetes dolognak tartották, hogy az országban szovjet katonák állomásoznak, és az ország dolgairól Moszkvában döntenek.
Huszonegy év elteltével ezek az emberek úgy tekintettek a bársonyos forradalomra, mint a hatvannyolcas események folytatására (visszavágójára?), melynek során végre igazságos eredmény született. És újra kibékültek az oroszokkal.
Vladimír Meciar kormányának zömét az ilyen idősödő reformkommunisták alkották. Számukra 1989 igazi csodája nem a kommunizmus bukása volt, hanem az, hogy Moszkva nem avatkozott bele az események alakulásába. Úgy érezték, hogy hálával tartoznak az új moszkvai vezetésnek azért, hogy huszonegy év „nélkülözés” után visszatérhettek a nagypolitikába.
|
Az Éjszakai Farkasok Sztálin képével indulnak neki az európai megemlékezésnek
Sergei Karpukhin / Reuters |
Ezek az emberek „nyugati” nyelveket nem beszéltek, a nyugati szokásokat sem ismerték, a demokrácia működéséről csak halvány fogalmaik voltak. Otthonosabban mozogtak Moszkvában a régi/új elvtársak közt, mint a brüsszeli politikusok köreiben. Nagy hangon hirdették, hogy inkább leszünk a Kelet Svájca, mint a Nyugat kapcarongya.
A túlságosan szoros orosz kötődésből származó veszélyeket csak Meciar bukása után fedezték fel az emberek. Az új kormányfő, Mikulás Dzurinda 1998 és 2006 között leállított minden „munkálatot” a Kelet felé vezető „harmadik úton”. A bevezetőben említett nemzetközi konferencia résztvevői között több fiatal orosz politikus volt. A konferencia első napja után egy kávéházban beszélgettünk, amikor az egyik orosz fiatal idegesen kirohant a teremből, majd pár perc múlva sápadt arccal tért vissza közénk.
Putyin megnyerte a választásokat, mondta feldúltan. Majdnem hatvan százalékot szerzett, és most már hivatalosan is ő Oroszország első embere.
Az orosz küldöttség tagjai hitetlenkedve bámultak rá, de a résztvevők többségét nem rázta meg a hír.
Emlékszem egy német kollégára, aki azzal nyugtatgatta az orosz fiatalokat, hogy Putyin a nyolcvanas évek végéig a KGB embere volt,
tehát pontosan ugyanazokon a pszichológiai vizsgákon ment keresztül, mint a CIA és a többi nyugati titkosszolgálat emberei. Sztálin és Brezsnyev után végre egy egészséges lelkületű ember áll majd Oroszország élén
– mondta a német kolléga. Meglátjátok, Putyinnal még könnyebb lesz megegyezni, mint Jelcinnel. Jól ismeri az orosz nép lelkét, és azt is tudja, hogy a modernizációt nem lehet megállítani Oroszország nyugati határainál. Világlátott, józan ember, és azt mondják róla, hogy németül is kiválóan beszél, fejezte be értékelését a berlini szakember.
De az orosz barátaink tudtak valamit, amit mi csak évekkel később értettünk meg. Rögtön megértették, hogy Putyin színre lépésével vége az álmaiknak.
Meglátjátok, hamarosan beindul az orosz birodalmi gépezet. Újra lesz cenzúra, ismét lesznek tabutémák. És jönnek majd a hűséges történészek, akik „újrafogalmazzák” a múlt kényes eseményeit. Sztálin neve ismét ragyogni fog, nem esik több szó sem Katyinról, sem a varsói felkelésről. Molotov elvtársról pedig kiderítik, hogy kizárólag a béke és a szabadság megőrzése érdekében írta alá azt a bizonyos paktumot.
Putyin tanult Gorbacsov hibáiból. Oroszországban nem lesz több glasznoszty, sem peresztrojka.
Az orosz népnek nem szabadsághősökre van szüksége, hanem messiásokra és manipulátorokra. Nekünk nem George Washington és Robespierre kell, hanem Putyin és Raszputyin, magyarázta Szása, Jelcin elnök egyik volt munkatársa 2001-ben, Varsóban. Ő mondta el azt is, hogy az orosz ember nem a demokráciáról álmodik, hanem arról, hogy a Kuril-szigetek örök időkre Oroszországé legyenek.
Nektek Pozsonyban szerencsétek van, hogy még idejében felébredtetek. Ne igyatok több vodkát, inkább olvassátok Bergyajevet, fejezte be mondandóját Szása.
A valóság viszont az, hogy
az emberek továbbra is isszák a vodkát, nem olvassák az orosz történelmet,
és egyre kevesebbet gondolnak a demokráciára és a jogállamra. És egyre többen vannak az olyanok, akik az Örök időkre Oroszországgal feliratú pizsamában térnek nyugovóra.
