Az úgymond másodvonalba, a közegészségügybe kerültem, ami azt jelenti, hogy kiestem abból a karrierspirálból, amit az egyetemi ranglétra jelent. Viszont nyugati ösztöndíjakat kaptam, ahol tiszta forrásból tanulhattam a genetikát, amire idehaza nem volt mód, mert szovjet nyomásra burzsoá áltudománynak számított. Úgy éreztem, a szakma fiatal tehetséges kollégának tart és kedvel. Még az idős professzorok is hozzám küldték a sajtót, mert tudták, hogy jól beszélek. Kineveztek az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) amolyan szóvivőjének,mert a többi kolléga nem igazán volt képes népszerűen elmagyarázni az oltásokkal kapcsolatos ismereteket. Így kerültem a tévébe is, mert híre ment, hogy van egy orvos, aki el tudja mondani, amit kell. De jött az első két tévéműsor, és minden megváltozott. Onnantól kezdve én voltam a tévébohóc, a spermahajder, és még az akkori egészségügyi miniszter, Schulteisz Emil is megkérdezte egyszer, mi akarok lenni, tévébemondó vagy orvos.
Viszont kiváló tudományos ismeretterjesztőként országos hírnevet szerzett. Ezt nem tudta felhasználni, hogy később visszakerüljön a egyetemre?
Kétszer terjesztettek fel professzornak az orvosegyetemre, de egyszer sem ajánlott a bírálóbizottság. Egyszer kiszámoltam, hogy a tudományos minősítés egyik legalapvetőbb „mértékegységét”, az impakt faktort tekintve (ez a tudományos közleményeket megjelentető szakfolyóiratok idézettségét jelző mutató) a bizottság összes tagjának együttes értéke az enyémnek 12 százalékát tette ki. Címzetes egyetemi tanár is az ELTE-n lettem, mivel a genetika tanszéken tudták, hogy az ott dolgozó PhD-hallgatók növelik az ázsiójukat, és valóban odavonzottam nyolc doktoranduszt.
De akadémikusnak is kétszer ajánlottak. Egy ízben, 1996-ban tették közzé Magyarországon a kutatók rangsorát impakt faktor és idézettség szerint. Az impakt faktornál az élre kerültem. Freund Tamás és Palkovits Miklós akadémikusok követtek a sorban. Az idézettséget tekintve második voltam. Nagyon meglepődtem, mert én gyakorló orvosnak és olyan kutatónak éreztem magam, aki nem alap-, hanem alkalmazott kutatásokat végez.
A személyiségemre visszatérve: Widukind Lenz, az a német orvos, aki azonosította a contergant, s akivel Budapesten értékeltük tíz év majd ezer végtaghiányos gyerekének adatait, egyszer írt egy levelet, amit ki is tettem az irodámba: Endre, kérlek, gondolkozz többet, dolgozz kevesebbet!
Ezek szerint az egyik személyiséghiba, amit negatívumának tart, hogy túl sok mindennel foglalkozott. Mások szerint viszont nem eléggé szerény. Egy ismerősöm, akivel évekig együtt öltözött az OKI-ban, mesélte, hogy az akkor már sztárnak számító Czeizel sokáig nem volt hajlandó fogadni a köszönését. Egy idő után ő is felhagyott ezzel, majd egyszer hirtelen ön szólította meg, s onnan kezdve barátsággal üdvözölték egymást.
Ez meglep, mert azt hittem, hogy a kollégákkal közvetlen voltam. Hiába, az önismeret is megbicsaklik néha. De emlékszem, az egyetemen is felrótták évfolyamtársaim a vizsgák előtti magatartásom. Ők nagyon szorongtak, én meg kijelentettem, hogy ötöst fogok kapni, hiszen megtanultam az anyagot. Ez valószínűleg onnan jött, hogy focistaként mindig a a versenyszellem hajtott, fontos volt, hogy győzzek, s büszke voltam arra, amit elértem. Az is fontos volt, hogy más legyek, mint a többiek. A csordából ki akartam tűnni, de ez valószínűleg sajnos szerénytelenségnek tűnt. Ehhez még hozzájött, hogy magas voltam, jó küllemű, sikeres, na, ez kicsit tényleg sok.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Legutóbb, amikor a nevével fémjelzett magzatvédő vitaminról tartott bombasztikusan beharangozott sajtótájékoztatót, mondván, az elmúlt negyedszázad legnagyobb közegészségügyi bejelentése készül, szintén elég végletes sajtóvisszhangok jelentek meg önről.
Ennek az előkészítésében egyáltalán nem vettem részt, annyira rossz állapotban voltam a kórházban. Kétségtelenül gyógyír volt a számomra, amikor ez a cég megkeresett, hogy szeretnének egy magyar magzatvédő vitamint, hiszen ez húsz éve az egyik vágyam. A kapható készítményekben húsz vitamin van, amikor négy is elég lenne. Egy svájci cég vezetőinek tetszett az ötlet, és lett is volna belőle valami, de elmentek egy konferenciára New Yorkba, és visszafelé rajta voltak a Swissair lezuhant gépén. Az ezután képbe került német vállalatot már nem érdekelte a szűkített változat. Azóta is bántam, hiszen ez sokkal olcsóbb lenne, és nem a testépítőknek és a jómódúaknak készülne, hanem célzottan a terheseknek. Ezért, amikor felmerült az ötlet, nagyon boldog voltam, hiszen az általam felfedezett magzatvédő vitamin hazai sorsa az egyik legnagyobb csalódásom. Három éve Genfben ünnepelték a felfedezés évfordulóját, és amikor felolvasták, hol, mennyien alkalmazzák, hazánk az utolsó volt. Először nem akartam a nevemet adni a termékhez, de ők ragaszkodtak hozzá.
A bemutatót másfél évvel korábban tervezték, de a dolgok elhúzódtak. A 2000-ben végzett amerikai értékelés szerint az elmúlt 25 év öt legnagyobb közegészségügyi felismerése között ez a vitamin volt az egyik, amit valahol leírtam, és ezt a cég így fordította át. A lányom a bombasztikussá sikeredett tájékoztató előtt mutatta meg az egyik újság címlapján, ami nagyon bántott, hiszen ez az értékelés általában a magzatvédő vitaminra vonatkozott. Ugyanakkor boldog vagyok, hogy legalább valami mégis sikerült, hiszen a fejlődési rendellenességek vezetésemmel létrehozott kóroki monitorja, a genetikai tanácsadás magyar modellje és az optimális családtervezési módszer mind elhalt. A lelkem mélyén mégis érzem, hogy tettem valamit. Ausztráliában most adnak ki egy könyvet a terhesség alatti tápanyagellátásról, és megkértek, hadd tegyék a képemet a címlapra. Megvallom, jólesik.
Keserűsége az évekig tartó, némileg boszorkányüldözésnek ható örökbeadási per, majd a betegség miatt is voltaképpen érthető.
A per teljesen érthetetlen volt számomra, és olyan lelki sebet okozott, ami azóta sem gyógyult be teljesen, és a világlátásomat is depresszívvé tette. Azóta csak angolul publikálok szakcikkeket. Úgy gondoltam, ilyen téren legalábbis kivonulok az országból, ha már 1982-ben, amikor hívtak Amerikába, nem mentem. Talán rosszul tettem, de valószínűleg – ismét csak egy jellemhibám miatt – nem éreztem volna jól magam, hiszen lehet, hogy ott megbecsült tudósként élnék, de valószínűleg nem lettem volna ilyen ismert ember, akit mégis sokan kedvelnek.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Azért én nem vonnék ilyen negatív mérleget, hiszen sokszor tudta megragadni és sikeresen kihasználni a lehetőségeit, az emberek szeretik, a Semmelweis-díj azt mutatja, most az állam is elismeri tevékenységét, és talán mégis vannak tanítványai, hiszen abból a sok százezer emberből, akik annak idején végigélvezték a műsorait, biztos, hogy jó sokan emiatt választották az orvosi hivatást.
Valóban sok előadásomon jöttek oda kollégák, hogy ezt közöljék. És az általam nagyra tartott tudós, Falus András is elmondta egyszer: az én műsoromat látva döntötte el, hogy biológus lesz. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy 34 ezer egészséges bébi megszületésében vehettem részt, és amíg tudtam járni az országot, mindig odahoztak egy-egy gyereket, hogy ő is Czeizel-babaként látta meg a napvilágot. Az emberek elvárásai persze néha túlzóak. Ma is volt nálam két olyan család, akiknek biztosan nem tudok segíteni, holott tőlem ezt remélték. Jó orvosnak tartom magam, de néha a tudománynak is van határa, amit nehéz másokkal érzékeltetni. A díjnak is örültem, mert az embernek az élete végén minden elismerés jólesik. Igaza van, végül is szerencsés fickó is vagyok, de mint mániás depressziós egyéniség, az egyik pillanatban elhiszem, hogy mekkora hős vagyok, a másikban meg úgy érzem, nagyon elrontottam az életemet. Az persze rosszulesett, amikor utáltak, mert én soha nem bántottam senkit.
Önt viszont sokan, kezdve a szélsőjobbossá vált íróval, aki a magyarság genetikájáról 1990-ben megjelent könyve miatt támadta, mivel azt írta le benne, hogy génjeink nem különböznek a környező népekétől.
Most is így gondolom, hogy nincsenek magyar gének. A történelem során a Kárpát-medence a népek kohója volt, a keveredéssel megszűnt biológiai egyediségünk. Tudja, hajdan történész akartam lenni, de apám azt mondta, a történelemtanárok hazudnak, a történészek meg éhen halnak, legyek inkább orvos. Ahogy Amerikában a professzorok nyugdíjban a hobbijuknak élnek, úgy kezdtem írni erről a témáról. Az egyik tévéműsorom után írt nekem Illyés Gyula, hogy Kőrösi Csoma Sándor nyomán meg kéne nézni, honnan jöttünk. Akkor azt válaszoltam, pénz híján nem megy. Aztán a nyolcvanas években nyugatnémet támogatásból sikerült a magyarság népességgenetikai vizsgálatát elvégezni és ezt összehasonlítani a többi nációéval.
Ezután egy sor művet írt a tehetségekről, a legutóbbit Kertész Imréről, ami a közelmúltban jelent meg.
Mindig azt gondoltam, de jó géniusznak lenni. Csakhogy rájöttem, Malraux-nak igaza volt, a kivételes tehetségek gyakran belerokkannak ebbe, hiszen, gondolja meg, a magyar költők átlagosan 49 évig éltek. Ebben az időben indult a debreceni egyetemen a kiemelkedő tehetségekkel foglalkozó pedagógusok képzése, és elhívtak előadónak. Felmerült,miért csak azt mondjam el, amit a szakirodalomban olvastam, miért ne végezzek saját kutatásokat. Így indult. Először jöttek a költők, mivel az ókori görögök úgy tartották, költőnek, matematikusnak, festőnek és zenésznek születni kell. Kezdetben csak ezt a négy csoportot akartam feldolgozni, de aztán Marx György unszolására a tudósok családfáját is értékeltem. A zeneszerző-géniuszokról a könyvet már a kórházban, a kemoterápia hat hónapja alatt írtam. Fél napot olvastam, felet írtam, közben folytak belém a gyógyszerek. Jó volt, mert könnyebben telt az idő. A Nobel-díjasokról szóló könyvem 2002-ben jelent meg, s Kertész kimaradt, mivel abban az évben tüntették ki. Épp ezért, amikor kijöttem a kórházból, megírtam a róla szóló művet is.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Csodaterápiákkal nem él? Nagyon jól néz ki, és újra rendel.
Tolószékben, 78 kilósan mentem haza, 15 kilót fogytam. Azóta tízet visszahíztam, és a genetikai tanácsadás kifejezetten jót tesz, úgy érzem, hasznos vagyok, tudok segíteni az embereknek. Persze szinte kéthetente ajánlanak mindenféle gyógymódot, de én választottam egy orvost, és bízom benne. Csak azért vállal felelősséget, amit ő csinál. Ezért csupán egy, nem általa felírt tablettát szedek az öcsém kedvéért, és a nevelt lányom unszolására beleegyeztem egy alternatív tibeti terápiába, ami – meglepetésemre – nagy belső harmóniát ad. Idén kiújult a betegségem, a második kemoterápia alatt két napig mesterségesen tartottak életben. Azóta minden este megköszönöm a Mindenhatónak, hogy még vagyok. Korábban nem gondoltam, hogy a halál közelsége miatt hívő leszek.
Léteznek rendkívüli rákgyógyulások…
Az akut mieloid leukémiának két év az átlagos túlélési ideje, de a szakirodalom szerint voltak, akik öt évig bírták. Ezt szívesen megpályáznám, csak az a baj, hogy hamarabb estem vissza, mint kellett volna. Tudom, hogy hónapjaim vannak, éppen ezért is tudom most élvezni az életet.
Amilyen munkamániás mostanában, megkockáztatom a kérdést: tervez még valamit?
Szerettem volna még megírni a politikusgéniuszokat. Annak idején havonta találkoztunk Benedek Istvánnál egy orvostörténeti megbeszélésen Antall Józseffel. Megkedvelt, és szlovák anyakönyvek révén elkészítette a családfámat. Ő kérdezte, kit tartok a legnagyobb magyar államférfinak. Kötelességtudóan Széchenyit mondtam, mire azt válaszolta, hogy szerinte Eötvös József. Azóta rájöttem, hogy mennyire igaza volt. Eötvös vezette be az európai szintű közoktatást, majd fia, Loránd foglalta törvénybe az általa előkészített felekezeti egyenlőséget. Ezek olyan gazdasági és kulturális magyar csodát eredményeztek, ami egyedülálló. Ennek a könyvnek a megírására azonban már biztos nincs idő. Most viszont felhívott a svéd tudományos akadémia alelnöke, hogy írnék-e egy tanulmányt arról, mi volt a fejlődésbeli rendellenességek kutatásában a legnagyobb sztori. Megígértem neki. Nemrég Amerikába is kiküldtem egy tanulmányt, tehát ilyen kisebb dolgokba még belevágok.
Mi a programja még mára?
Régen sosem foglalkoztatott, hogyan élek, ez természetes volt. Most már érdekel, mit fogok ebédelni, aztán dolgozom néhány órát, aztán jön a nevelt lányom a tibeti gyógymóddal. Utána este úgy fekszem le, hogy örülök neki, megéltem még ezt a napot. És holnap elmegyek az iskolába a nyolcéves kisfiamért, mert büszke rá, ha én viszem el. Hadd legyen büszke!
