A történettudomány tudomány jellegére vonatkozó viták egészen a klasszikus ókorig nyúlnak vissza. Az, hogy mi a történetírás tárgya és módszere, az 1980-as évek végének Magyarországán sokkal könnyebben megválaszolható kérdésnek tűnt, mint manapság. A politikai szabadság megszületésével, a tilalomfák fokozatos ledőlésével számos korábban tiltott politikatörténeti téma az érdeklődés középpontjába került és meghatározta a szakmai vizsgálódások irányát. Ám a trend nem tartott igazán sokáig, hiszen az ezredfordulótól kezdve a lassan felnövekvő új nemzedék friss impulzusokat keresett, és a határokon átnyúló szellemi vérkeringésnek köszönhetően a história írása számos társtudomány kelléktárából meríthetett. Az egyik legfontosabb következmény az emlékezet, az emlékezés diadalútja volt, amely fogalom viszont a percepción, vagyis az észlelésen alapul, tehát azon, hogy mit vettünk észre, mit jegyeztünk fel a körülöttünk lévő világból, s ebből mi rögzült emlékezetünk tiszta táblájára.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert a bemutatásra kerülő kötet saját emlékeimmel szembesített, mondjuk úgy, két fordulóban is. Az 1980-as évek közepén, második felében, amikor még létezett a hétfői adásszünet és csupán egyetlen csatorna elégítette ki a nézők kíváncsiságát, anyukám gyakran vetített diafilmeket. Egy jókora dobozra való gyűlt össze az évek folyamán, A Robinson Crusoe-tól az Öreg néne őzikéjén át Az utolsó mohikánig. S ha valaki megkérdezné tőlem, mit is észleltem, tehát mire emlékszem 1987/88 Magyarországából, elég élesen kirajzolódik azon esték képe, amikor a falra eresztett fehér lepedőn ismerős mesehősök tűntek fel a forrósodó diavetítő enyhe berregése közepette. Akkoriban nem igen érdekelt, ki írta és rajzolta e bájos meséket. Ám amikor egy-két évvel ezelőtt nagyobbik lányomnak újra elővettük a meséket, szemem a szakmai kíváncsiság miatt az alkotókra tévedt, s Hófehérke történeténél azt olvastam: rajzolta F. Györffy Anna.
