|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az író kedvenc könyve a Negyven prédikátor volt, és különösen kedvelte a Ha jönne az angyalt, amelyről – saját szavaival – „egy kurva szót” nem írtak. Nem hullatott emiatt otthon mázsás könnyeket, az olvasók szeretetét kárpótlásnak tekinti. Itt a piacon is többen odaléptek hozzá, kezeltek vele, és azt közölték, ő a kedvencük, a régi könyveit is szívesen lapozzák föl, tisztelettel megőrizték az emlékezetükben.
A lelkes Moldova-rajongók közé tartozik Juhász Imre nyugdíjas tanár, aki Érdről utazott el Békásmegyerre azért, hogy az íróval találkozzon (a dedikálást beharangozó hirdetést a Népszabadságban látta – R.L.) A Debrecenből származó, a környékben élő Lét Barna 68 éves gépkezelő is régi ismerőse az írónak. Miközben könyveket vásárolt, azt mondta,
„Ami itt ebben az országban van, az leírhatatlan."
A Magyar atom, Az Őrség panasza és sok más szépirodalmi meg riportkönyv szerzője annyit tett hozzá, hogy azért ő próbálkozik. Legújabb könyvének hőse például egy katona, akinek elfelejtettek szólni, hogy vége van a háborúnak. Írás közben azt kérdezték tőle, "ez is szatíra lesz, Gyurikám?" Nem, felelte Moldova, önarcképnek szánom.
Arra a megjegyzésünkre, hogy nem hagyta magát beszippantani, az író azt felelte, nála nem kell baloldalibb szemléletű ember.
– A mellőzés, aminek a Kádár melletti kiállásom az oka, nem ma kezdődött – mondta –, huszonöt éve tart, nem ide tartozom, nem tartanak számon a rendszerváltók között, nem vagyok jobboldali és ballib, miközben a baloldal én vagyok. Van néhány ember, aki elhív író-olvasó találkozóra, az egyik Vajnai Attila (a Magyarországi Munkáspárt elnöke), a másik Iványi Gábor lelkész.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Szeretné, ha többet vitáznának a könyveiről? – tettük föl a kérdést Moldova Györgynek. – A példányszámot biztos megdobná – hangzott a válasz. – Most azt se tudják az olvasók, hogy megjelent egy-egy könyv. A Népszabadság se jelzi, mert ez a lap számára nem ügy. Nem örülök neki, de elfogadom. Írom a magamét, megvolt a nekem kijáró szilenciumom a kádári időkben is, nem most kezdtem a pályát, hatvan éve írok, nincs abban semmi meglepő, hogy ki vagyok rakva a világ szélére.
A Kossuth-díjas író az utolsó kitüntetését (Prima Primissima) 2010-ben kapta, azután valóban nagy csönd következett. – Szokták-e hívni állami ünnepségekre? – kérdeztük.
– Orbán szokott invitálni március 15-ék előtt, menjek vele vacsorázni. De még egyszer se mentem, Moldováné is elég jól főz, nekem megfelel. Minek is mennék?
Úgyis csak azt tudnám elmondani, hogy Magyarország jobban teljesít. Fölösleges dolog összehasonlítani a Kádár-rendszert a mai világgal, maguk se próbálkozzanak vele a Népszabadságnál, mert nem jönnek ki jól belőle. Önkínzás.
Lapunktól hármónkat említett az író név szerint. Elismerően szólt Ungár Tamás pécsi tudósítónk riportjairól, Révész Sándorról úgy vélekedett, „rám van állítva, és mindig megmondja a tutit", e sorok szerzőjének az jutott, hogy egy 2006-os „mocskos" Kádár-könyvvel kapcsolatos írás szerzőjeként őrzött meg emlékei között.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A derűs életszemléletét máig megőrző Moldova egyébként úgy osztályozza az újságokat, hogy vannak az egymegállós lapok, meg a kétmegállósok. – Maguk olyan másfél megállósnak tűnnek – jegyezte meg az író –, de ez ne befolyásolja, jól néznénk ki, ha én mondanám meg, milyen legyen a Népszabadság. Végh Tóni, akinek egy időben a focis könyveit nekem tulajdonították (Miért beteg a magyar futball? Gyógyít(6)atlan), azt mondta: „Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell."
Amikor az író arról beszélt, hogy
a könyvtárosok sem merik vállalni azt, hogy pont egy Moldova-találkozóval kockáztassák a munkahelyüket,
a piacon bevásárlását intéző idős asszony hajolt hozzá, és azt mondta: – Ne haragudjon, jól ismerem magát, és jobban néz ki az életben, mint mikor a tévében beszél.
Az író felderült: – Jöjjön máskor is! – mondta, és jókedvűen kanyarította oda az aláírását az eléje tolt üres papírfecnire.
