Mögötte a semmi

Ezt azonban nem lehet elvárni senkitől. A másik probléma, hogy KAF folytonosan szerepekbe bújik, ami mindenképp izgalmas költői vállalkozás, de hosszú távon egyre frusztrálóbb lesz, és a befogadó egyre kíváncsibbá válik a szerzőre magára, aki az idők folyamán már egyre kevésbé látszik ki a maszkok alól. Rákérgesedtek az álarcok. Az álarcok, amelyekre azért van szüksége, hogy ezt a mesterséges költői pozíciót fenn tudja tartani, mert valószínűleg, ahogy Peer Gynt hagymahéjai alatt, nincs mögöttük semmi.

Üres a nyelv, mert nem lakja senki. Igaz, előfordul, hogy éppen e gesztusra, az alaköltésre reflektál. „Mert Jackie Colé volt Jackie Colé /Hisz nemléttel határos / Vers volt csak elhagyott kopár / Lelki kísértetváros” – áll a Jack Colé gyászdala önmagáért című versben, de jelen kötetben is találunk rá példát: „Mindenki senki lesz, mert én lehettem / A legsenkibb, kaján, link, szervilis – / Hírnév fonákján sejlő névtelenben / Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is, / Ki nem vagyok, s várom, hogy majd leintsen / Jelenvalóm – csak az van, ami nincsen.”

Talán ezek azok a kivételes pillanatok, amikor maga a szerző szólal meg. Ám róla ekkor sem tudunk meg semmit, csupán verseiről beszél. Mintha más nem volna, csak a költészet. Tágabb értelemben olyan irodalmat alkot, amely magáról az irodalomról szól. És ezért lesz KAF költészete olyan grandiózus konstrukció, melyet végül túlzó pompája tesz jelentéktelenné.

Igaz, korábbi verseiben megcsillant a személyes hang, a saját sors, amelyet szintén allúziókkal tett játékossá. Ilyen például az identitás kérdése: KAF Szatmárnémetiben született, és határon túli magyarként él együtt zsidó származásával. „s szivében néha lezsidóz / az igric meg a szelid Óz” – olvasható a Póz, a homály homálya című József Attila átiratában.

Kovács András Ferenc Fekete Zsolt

Ugyanakkor épp ennek a korábban vázolt költői pozíciónak mond ellent a kötet szerkesztői szándéka. A két különböző versgyűjtemény egyetlen kiadványba zsúfolása sokat elárul a verseskötetek mai helyzetéről. A szerző személyét leszámítva ugyanis semmi sem köti össze a két különálló kötetet, egybegyúrásuk valószínűleg pusztán kiadói megfontolásból történt: mivel nem éri meg manapság verseket kiadni, egyszerűbb és ésszerűbb egyben letudni a kettőt.

KAF tehát képtelen megújulni, és ami a kezdetekkor még izgalmas és jóleső formai játék volt, az az idők folyamán modorosságba csapott át. A rengeteg kultúrtörténeti utalás és a széles formai tudás már inkább csak az intellektuális fölény fitogtatása, mintsem bravúr. Egy letűnt kor nosztalgikus és erőnek erejével fenntartott, idejétmúlt megszólalása, mely nem hajlandó észrevenni, hogy a világ változik, és eljárt felette az idő. Túl kéne lépni ezen, hagyni, hogy lehulljon a kultúra, „mint ruha / másról a boldog szerelemben”.