„Minket az tart életben, hogy sok emberrel beszélgetünk”

Magazin: Ezt hogyan tudja megoldani egy színházi ember?

Boross Martin: Egy társulat nélküli társulatom van, ez a Stereo Akt. Nincsenek benne állandó színészek. Ez adja azt a szabadságot, hogy minden munkához azokat a munkatársakat tudjuk összegyűjteni, akik leginkább passzolnak az adott elképzeléshez. Néha táncosokat, néha zenészeket, néha vizuális művészeket. Munkáról munkára teremtjük meg a produkciós feltételeket és az alkotók körét. De a nagyobb szabadság nagyobb felelősséggel, önkontrollal jár.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

Réz Anna: Az Üvegplafon kapcsán én is arra jöttem rá, hogy annyik vagyunk, annyit érünk, amennyit adott pillanatban az emberek bele tudnak rakni a projektbe. Illetve amennyire én fel tudom kutatni és meg tudom szervezni azt, hogy az adott ügyben a legjártasabb és legérdekeltebb emberek kezében fussanak össze a szálak.

Magazin: Ezek szerint a két társalapító – a másik: Gát Anna – nélkül nem működik?

Réz Anna: Számomra az Üvegplafon nagy tanulsága az, hogy nagyon működik ez az alapvetően kapcsolatrendszerre épülő modell. Minket az tart életben, hogy sok emberrel beszélgetünk. Ebből néha cikkek születnek, máskor kerekasztal-beszélgetések, work­shopok. A dolog lényege, hogy van egy félig virtuális, félig valós közösség, amit aztán a legkülönbözőbb módokon mozgósítunk. Ehhez semmi másra nincs szükség, csak időre. Vicces módon sosem azt éreztem, hogy a blog pénzhiányos lenne, hanem hogy akkor tudná igazán befutni a neki szánt utat, ha legalább ketten főállásban ezzel tudnánk foglalkozni.

Magazin: Kell egyáltalán intéz­ményesülni?

Réz Anna: Benne van a levegőben, ami Martinékban is rokonszenves, hogy minek hozzunk létre monstre, nagy gravitációjú szervezeteket, amikor innen-onnan bármikor felépíthetünk valamit, ami ma testhezállóbb számunkra.

Boross Martin: Mi sosem leszünk olyan színház – hacsak ránk nem cáfolnak az évek –, amelyik a nagyon széles és tőle viszonylag távol álló közönséget próbálja megszólítani. Hanem – ahogy az előadások témáiban, formájukban is – részvételt kínálunk a közönség számára. A most induló Stereo műhelyben strukturáljuk azt a gyakorlatunkat, hogy bevonjunk a munkába a civileket, akik így a nézői és a társulati státusz között vannak.

Réz Anna: A blog a Facebookon nagyon erősen jelen van. Néha egy hűségesebb kommentelőnkkel szorosabb kapcsolat fűz össze, mint azzal az önkéntesünkkel, aki éppen eltűnt egy időre. Onnan, hogy valaki jelen van, és elindul az együtt gondolkodás, nincs létjogosultsága annak a kérdésnek, hogy ki van belül és ki kívül. Ezt nehezen tudjuk lenyomni bárki torkán.

Magazin: Kinek a torkán kell lenyomni?

Réz Anna: Mikor elindultunk, sokan próbálták belőni, hogy milyen irányzata is vagyunk mi a ma fellelhető feminizmusoknak. Én meg már akkor is csak vonogattam a vállam, hogy ha nem tetszik, ami itt megjelent, akkor válaszolj, és ha használható a szöveg, le fogjuk hozni.

Magazin: Ez eléggé tág meg­határozás.

Réz Anna: Őszintén, semmi mást nem akartam létrehozni, csak egy olyan teret, amiben meg tudnak szólalni azok, akiket ugyanazok a problémák meg kérdések érdekelnek, mint engem. Az, hogy mit mondanak, ehhez képest másodlagos, ha bizonyos erkölcsi és intellektuális sztenderdeknek egyébként megfelel.

Magazin: Vagyis nincsenek előre leosztott szerepek, hogy önök írnak, mindenki más csak olvas?

Réz Anna: A közösségi média minden eddiginél közelebb hozza egymáshoz azt, aki elvileg szolgáltat vagy szerző, vagy művész, ahhoz, aki elvileg civil, aki befogadó, aki közönség. Ez nagyon érdekes találkozásokat és határátlépéseket hoz létre. Lassan már nem is érzékeljük határátlépésként. Én ezt izgalmas és jó dolognak tartom.

Boross Martin: A szolgáltató/olvasó/civil analógia a színpad/néző viszonyra is ráhúzható. Szeretek úgy tekinteni az előadásainkra, mint párbeszédre. Nem csak arról van szó, hogy valakinek át kell lépnie egy határt, ami a nézőtér és a színpad között húzódik (ez sokszor fizikailag nem is létezik). Belső aktivitásra hívjuk a nézőket. Eseményszemléletű előadásokat csinálunk.

Magazin: Eseményszemléletű?

Boross Martin: Azt szoktam mondatni, hogy olyan, mint egy házibuliban. Van, aki a sarokban üldögél, van, aki beszélget, osztja az észt, és vannak a táncolók. Mindegyik kölcsönhatásban van a többivel, még ha nem látszik is.

Réz Anna: Nem áll fenn a veszélye, hogy egy néző széttrollkodja az előadást?

Boross Martin: Folyamatosan tanuljuk, hogyan tegyünk úgy gesztusokat, hogy az ajánlat, mondjuk, egy ilyen játékba hívó előadásnál tiszta, konkrét és valós legyen, de ne érzékelje a határát. Eközben azért tartsuk meg a kereteket.

Réz Anna: Ez olyan, mint szemináriumot vezetni. Amikor diákokkal dolgozol együtt, pont ez a feladat: hogy ne legyen annyira kötött a forma, hogy úgy érezzék, rájuk már valójában semmi szükség, de ne is csússzon ki teljesen a kezedből az irányítás. Mindkét hibát sokszor elkövettem már.

Boross Martin: Ezt hamarosan én is meg fogom tapasztalni, mert most kezdtem el a doktori iskolát a színművészetin.

Réz Anna: Mit kutatsz?

Boross Martin: A néző szemszögei, nézői részvétel a kortárs színházban. Nem sokat dokumentált téma, de tapasztalati úton kutatok majd.

Magazin: Színházak nézőterén fog üldögélni és a többieket figyeli majd?

Boross Martin: Igen. Sokszor van, hogy csinálsz valamit, ami számodra nem radikális, de másoknak provokációnak tűnik, vagy akként tudják csak dekódolni. Például bármi, amit az utcán csinálsz, és nem a közlekedésről vagy vásárlásról szól.

Réz Anna: Tényleg!

Boross Martin: Mindig feltesszük a projektjeinkben azt a kérdést, hogy passzív áldozat helyett hogyan válhatsz aktív résztvevőjévé, alakítójává az életednek, környezetednek. Ilyen például a májusi kézfogó flashmob, ami egy LMBT-akció. Élő szoborcsoportot hozunk létre, ami hét percre megállít egy hétköznapi szituációt két azonos nemű pár között. A nézőknek is dolgozniuk kell az előadásainkon. Ez saját maguk felé irányítja a figyelmüket.

Magazin: Az előadásaikban ez hogy valósul meg?

Boross Martin: Felújítjuk a We hear you – Hallgatlak című előadást. Egy riksával jártuk a várost, a beülő emberekkel villáminterjúkat csináltunk. Kértük őket, hogy panaszkodjanak. Nem is egyszerű, elsőre sokan azt gondolják, ha valami ellen tiltakoznak, az panaszkodás a szó pejoratív értelmében. Pedig felemelni a szavadat valamiért, nem rossz dolog. Egy köztéri akcióban a panaszok által felspannolt közönséggel csinálunk is egy flashmobszerűséget.