Egy nap Harmsz hazafelé tartott, amikor azt látta, hogy rendőrök várják a lakása előtt. Mivel nem akarta, hogy főbe lőjék, Harmsz bolondnak tettette magát, felfújta az arcát, forgatta a szemét, kicsavarta a kezét, rémisztően vicsorgott. Be is zárták gyorsan a bolondok házába. Közben kitört a háború, éhezett az egész város. Csak nem fogunk ételt adni ezeknek a bolondoknak, mondta az elmegyógyintézet igazgatója. Hiszen ezek csak bolondok. Így aztán Harmsz szépen éhen is halt a rácsos ágyában.

Hogy mennyire az életet írta Danyiil Harmsz, arra saját sorsa a példa, mert valóban ez történt vele. Valóban éhen halt, aztán valóban fölfedezték, legalábbis otthon, mert nálunk új és új csatákat folytat érte Szőke Szabolcs. Amúgy megnyeri a csatáit, elégedett a közönség, mindenkinek tetszik az előadás, de kész, kezdheti másnap elölről, mintha ő is Harmsz egyik történetében játszana. Egy színházzal korábban, egy másik helyszínen, ha jól emlékszem, a Merlinben már énekelték, hogy „kivettem a fejemből egy gömböt", akkor nem is tudtam, ki a szerző, csak hogy ez jó, valahogyan, valamiért jó, gyerekes és kétségbeesett, ráismerek benne a világra, amelyben élek.

Egy színházzal később, a Hólyagcirkusz után a Közmunka Színház folytatja, új Harmsz-szövegeket mondanak a Patyolat nevű helyen a Baross utcában. Mondani persze könnyű, rövid és abszurd, hogy rögtön besoroljuk, amit hallunk, és hogy őrült világban az őrült beszéd az adekvát.

De jó, hogy nem élünk Sztálin alatt.

Illetve, hogy az őrült beszéd még most is adekvát, talán még sincs minden egészen rendben. A csoda úgysem ez, hiszen elmondani könnyű Harmsz történeteit. De itt el is játsszák. El is zenélik, ami még különösebb. Hárman ülnek a színpad jobb szélén, Szőke Szabolcs a gadulkával, aminek olyan zizegős, középkori hangja van. Ehhez csatlakozik egy harmonika meg egy lapfűrész, teljes képtelenség ez a hangzás, de szól, valóságos és még valahogy otthonos is. Ahogy otthonos minden a színpadon, a mamuszos öregasszony, borvörös selyem pongyolában, a miniszoknyás orosz asszony, föltornyozott frizurával.

Énekelnek, beszélnek, belekezdenek egy történetbe, mire gyorsan rájuk engedik a függönyt, aztán elmesélik a történetet az emberről, aki amint becsukta, kiment az álom a szeméből, de amint a könyvért nyúlt, elfogta az álmosság. Átjárja a színpadot valami különös, vastagon poros, csöndes poézis, hiába borzadunk tőle, szeretnénk a része lenni. Amíg rá nem jövünk, hogy hiszen a része vagyunk, nem csak nekünk, de rólunk is szól a zongora, és mi kapjuk a pofont, ijesztően nagyot, csattan az arc a tenyér alatt, újra és újra.

Nem tartjuk oda a másik orcánkat, ugyanott csattan újra és újra, ez nem valami biblikus történet, csak a tehetetlenség és reménytelenség bénultsága. Istentől elhagyott vidék, de emberek laknak még benne.

Nincs szabályos dramaturgia, nem jutunk el sehonnét sehová, hol zenélnek, hol beszélnek, énekelnek, pofozkodnak, vagy csak varázsolnak a járni tudó székkel, két kék lufi a feje, ki is durrantják, puff-puff. Mégis rend van a színpadon, és minden játszik, minden zenél, minden él. A halottak is. Ha félsz, jobb, ha megszokod, mert odakint is ez vár.