Tényleg nyolc halott: Hamlet, Polonius, Claudius, Gertrud, Laertes, Ophelia, Rosencrantz és Guildenstern – ennek most először számoltam utána, hogy hallottam a Szkéné Szikszai Rémusz rendezte előadásában (amelyben partner a Vádli és a Füge is). Nem a Hamletben, hanem Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabjában.

Ül a két szomorú bohóc a mászókával egyesített homokozó szélén – hogy szomorúak, egyelőre tán csak én gondolom, és lehet, hogy csak a fölöttük lebegő becketti levegő miatt, vagy mert tudom, mi lesz a vége, vagy mert a kisemberek kiszolgáltatottságával vagyok empatikus –, és játsszák a végeérhetetlen fej vagy írást, ami persze mindig fej, ezért Rosencrantz, az érzelmes bohóc egyre nyer, Guildenstern, az agyas bohóc meg veszít, de nem ez érdekli, hanem hogy működik-e a valószínűség ott, ahol kilencvenötször egymás után fej jön ki. Ezen ott harsányan röhögünk, aztán hazafelé a biciklin van min gondolkodni.

Azt csak megtippelem, hogy melyikük Rosencrantz és melyikük Guildenstern, ők vagy maguk sem tudják ugyanis, vagy eljátszanak fölcserélhetőségükkel. Claudius és Gertrud is bizonytalan, de nem is érdekli őket, a két szolgaszemélyzet számukra csak használati tárgy: ha nem kellenek, lehet kidobni. Érdekes, ahogy Stoppard tankönyvszerű abszurdjába belefolydogál a Hamlet maga; mondatok kapnak új helyet és jelentést: a kezében borospohárral imbolygó Gertrudra (hommage á Alföldi) joggal szól rá rosszallón újdonsült férje, hogy „Gertrud, ne igyál". Stoppard a Hamlet bejátszatásának módját és mértékét nagyrészt a rendezőre bízza, és Szikszaival itt kissé elszaladt a ló, mintha a Hamletet magát is meg akarta volna rendezni egyúttal, pedig hát csak fragmentumok ezek, a két kisember szemszögéből látott fenti világ.

És e nemben csúcs számomra az a jelenet, ahol miközben Király Attila Hamlet nagymonológját mondja – kicsit túl nagy rendezői körítéssel, mondom, de hát ő sem bírt ellenállni a szerepnek –, a két színész, Kaszás Gergő és Nagypál Gábor arcán ott van és lepereg egy egész dráma. Az alattvalók drámája, akik jobbára semmit nem értenek a fölöttük zajló eseményekből, de amikor egy pillanatra mégis, hát elképedés és páni félelem lesz úrrá rajtuk, hisz számukra ott és akkor zökkent ki az idő.

A mű és az előadás súlyos része a színtársulat fellépése, kivált a vezetőjüké, a bölcs Színészé, aki Fodor Tamás játékában nemcsak a szakma, hanem az élet bölcse is; eléggé rezignált és fapados bölcs, teszem hozzá, hiszen ő aztán tudja, mi történt és mi fog történni a Hamletben és azon kívül, mégis lejátssza a maga előadását, aztán ott találja magát Rosencrantzékkal azon a bizonyos halálhajón... Ahol aztán hasba szúrják, meghalni látszik – de hát színházi kés az, beszalad a penge a nyélbe, ha ellenállást tapasztal.

Az előadás néhol lelassul, a repetitív részek kacagtatóak és fárasztóak egyszerre, a Hamlet-részek egyrészt túlsúlyosak, másrészt nem rajzolnak – nem is rajzolhatnak – ki egy koherens értelmezést. A színészek villódznak a szerepek közt; Tóth József Poloniusa eszembe juttatta a húsz évvel ezelőtti Máté Gábor-rendezésben játszott Rosencrantzát, Tamási Zoltán Claudiusa és Bánfalvi Eszter Gertrudja a vándorszínésztruppban otthonos igazán, Király Attila pedig igyekszik megbirkózni a rá mért Hamlet-részletekkel. Ők keretezik a két szolgabohócot, aki színesen és leverő életességgel teszi elénk a kiszolgáltatottság okozta tanácstalanságot. Kaszás Gergő és Nagypál Gábor kordában tartva remekel – ez Szikszai érdeme is. Nem kell félni: sokat nevetünk.

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott
Vádli Társulás - Füge Produkció - Szkéné