Politika és kritika
Nálunk erős igényként merül föl, hogy a POSZT tükrözze a magyar színházi helyzetet, vagyis adjon valamiféle keresztmetszetet róla. Az igény erős, a megvalósulás szerencsére gyönge. A válogatók ugyanis – természetesen – a saját ízlésük szerinti legjobb előadásokat teszik be a programba, és csak a kötelezően kirótt kritériumokat veszik figyelembe, például azt, hogy hat nagyszínházi és hat (most hét) kamara-előadás lehet a programban. Ma amúgy a kisebb színházi formák dominálnak – ennek a művészin kívül van némi (kultúr)politikai háttere is –, de hat jó nagyszínházi előadás egyelőre akad.
A válogatást részint az minősíti, ami látható, részint viszont az, ami nem. Sokan tették szóvá, hogy két produkció nagyon hiányzott a POSZT-szemléből: a Bodó Viktor rendezte Revizor a Vígszínházból, valamint Pintér Béla Titkaink című előadása. Mindkét hiány nagy valószínűséggel az egyre inkább (ismét) elharapózó öncenzúráról árulkodik: a masszív politikai kritika túlságosan is direkten mutatkozik ezekben az előadásokban. Nem esztétikailag, hanem politikailag túlságosan.
A politikai színház körül amúgy is hullámoznak a viták mostanság; vicces jelenség ez, hiszen ha a „politikai” helyett „társadalmiról” beszélnénk, senki nem kérdőjelezné meg a színház ebbéli kötelezettségét. De mert a „politikai” manapság a fennálló kormányzat különféle típusú bírálatát jelenti, a politikai színházat kárhoztatók a „kétharmad” védelmezői közül kerülnek ki.
Nem érdemes tagadni, hogy e felületi vita mögött vagy alatt a színházművészet esztétikai – és közvetetten persze kultúrpolitikai – dilemmái állnak: a színház legyen állító avagy kérdező, kapcsolja ki a nézőt a hétköznapokból, avagy éppen hogy kapcsolja be, tegye elé a követendő példát, avagy biggyesszen kérdő- és felkiáltójeleket a társadalmi jelenségek mellé, adjon lélekemelő katarzist, avagy rendítsen meg önmagunk fel- és ráismerései által. Mind közönségesen: preskriptív legyen, vagyis előíró – vagy deskriptív, vagyis leíró.
Nem nehéz ebben a nem túl bonyolult dichotómiában ráismerni a nem is túl régi állampárti kultúrpolitika elvárásaira, illetve azok tagadására. Pécsett a viták mérsékelten hullámoztak; sokan úgy vélték, hogy a válogatás „egész jó”, vagyis – a várakozásokkal ellentétben – nem billentek el a jobbos színházi térfoglalás irányába.
Ezt egyébként a Nemzeti új igazgatója erősen nehezményezte, és a maga szempontjából igaza van: elvégre nem azért vásárolták be magukat a pécsi találkozóba, nem azért foglalták el a színházi terepen is a kulcsfontosságú pozíciókat, hogy az élvonal fesztiváljában ne dominálják a terepet.
Jurta most nincs
|
A tanítónő
Csortos Szabolcs / Fotó |
Nem dominálták. Elmaradtak a két évvel ezelőtti, a friss térfoglalás utáni eufória egyszerre mulatságos és elkeserítő jelei: a sötét öltönyös funkcik vonulászása a Király utcán szinte észrevehetetlen volt; a jobbos káderek sem villogtak, akik amúgy minden kuratóriumban kizárólag politikai alapon hozzák a döntéseiket, mert semmiféle szakmai érdem nem jogosítja másra őket; nem volt jurta a Széchenyi téren, és nem gázoltunk térdig a Teátrum című prospektus drága műnyomó papírból készült lapjaiban.
És még mindig többségben volt a – mennyiségileg feltétlenül kisebbségi – minőségi színház a programban; nemcsak azért, mert a Katona József Színháznak két előadása is futott; nem is csak azért, mert még mindig ott volt Ascher Tamás és Mohácsi János rendezése (megjegyzem: a közönségigényre tekintettel ebből a két produkcióból, a Fényevőkből és A képzelt betegből kellett két előadást tartani a nagyszínházban), meg ott volt a teljesen független szcénából is Szikszai Rémusz I. Erzsébetje, hanem mert a versenyprogram mellett egyre növekvő érdeklődést kiváltó és egyre izmosabb formát mutató off-program a független – de legalábbis struktúrán kívüli – színházak felfutó formáját mutatta. És ennyiben tökéletesen megfelelt a színházi térképnek.
Mert a területfoglalás valóban csak területet szerzett, és nem minőséget. Ez egyébként az elmúlt évad egészére igaz: lehet például örülni annak, hogy a független színház – amely a kormányzati oldal által sulykolt melldöngetős sikerpropaganda ellenére (miszerint a függetlenek még sosem kaptak ennyi pénzt, mint most) bizonytalanságban van tartva, és rendkívül nehéz körülmények közt dolgozik – lakásban, pincében, padláson futja jó formáját; agyoncsapni sem lehet.
A kőszínházak egy része ellenben egész egyszerűen nincs rajta a szakmai térképen – Békéscsaba, a Szolnok, Eger a helyi közönség bárányfelhőtlen szórakoztatásának „lélekemelő” feladatát látja el –, mások viszont rendre próbálkoznak a színházművészet terepén helytállni: Székesfehérvár, Szombathely, Miskolc, Kecskemét társulatot épít, vendégrendezőket hív, és hosszú távon gondolkodik.
Láttunk Lear királyt, Zűrzavaros éjszakát, Tanítónőt, Woyczeket, Hosszú út az éjszakában-t és jó néhány más előadást, amely azt mondja: nem szabad „Marcella-show-val” lenézni a vidéki nézőt (ha valaki elfeledte volna, hogy nem túl régen a magyar színházművészet legfőbb megújító bázisa volt egynémely vidéki színházi műhely). És akkor majdnem mindegy, hogy az egyik színház igazgatójának a Magyar Teátrumi Társaságba „volt muszáj” beléptetnie a színházát, egy másiknak neki magának „volt muszáj” belépnie a Magyar Művészeti Akadémiába, a békesség kedvéért, ugye.
Bagarja, a béke barátja
|
Bányavakság
Csortos Szabolcs / Fotó |
A békességre – Pécsett is, országosan is – határozott igény mutatkozik. Üljünk le beszélni a szakma problémáiról, vitassuk meg „normálisan” az ügyeinket – milyen jó is lenne, ha legalább közelítőleg egyforma pozícióból tehetnénk. De hát – látszólagos békülékenység ide, négyszemközti szégyenkezések oda – legföljebb hatalmi kegy esetleges gyakorlására, nem pedig valódi vitára mutat hajlandóságot a politikai kedvezményezettek tábora.
Mert – ahogy a közelmúltban a Katonában egy a politikai színházról rendezett vitán is megfogalmazódott – nincsen sem morális, sem szakmai közös minimum; nem áll ki egy emberként a szakma sem Kerényi tűrhetetlen megnyilatkozásai, sem – hogy egy régebbi példát is mondjak – Tarlós újszínházi lépése ellen, noha négyszemközt, láthatatlanul számos önigazoló lépésre, barátságosnak tűnő megnyilatkozásra törekszik a hatalmi oldal. De kifelé és nyilvánosan leginkább az igazodásra és a pénzre.
Erre mondja a frissen kinevezett kulturális államtitkár, hogy a POSZT a „béke szigete”. Ja. Pont úgy, ahogy a szocializmus is az volt. Sem a hatalom, sem a pénz birtoklása nem és nem hozza meg a szakmai elismerést. Úgy látszik, mindent meg lehet tenni, mindent és bárkit le lehet váltani és meg lehet büntetni, de hogy ettől mindjárt jó is legyen, amit és akit a helyére tesznek, azt egyszerűen nem lehet elérni. És nem csak ezt, a szakmai elismerést nem lehet hatalmi szóval vagy tettel elintézni, de – mint a Nemzeti Színház új korszaka esetében látjuk – még a közönség pártolását sem.
Ezen a téren is dübörög a sikerpropaganda, mégis mindenki tudja, hogy ingyen- vagy majdnemingyen-jegyekkel sem tódul a közönség, számos „unortodox” közönségszervezési technikát bevetve (az ajtón való becsöngetéstől az egyetemi dékáni odahatásig) sem állnak sorba a jegyekért, de még azt sem hiszi igazán egyik oldalon sem senki, hogy a keletre orientált, látatlanban összerántott, sok pénzzel kibélelt „nemzetközi fesztivál” igazi nemzetközi fesztivál lenne. A saját bemutatók sem ütöttek át – hogy finoman fogalmazzunk – sem a kritikában, sem a nézőknél. Van még idő persze.
„Tíz év, és megjön a színvonal is”, mondta cinikusan az egyik vidéki színház igazgatója Pécsett. Kétoldali paranoiáról is beszélt, nyilván irántam való udvariasságból terjesztette ki sommás ítéletét a másik oldalra is. Mert ő amúgy – mint mondta – „középen” áll; és nyugodtan gondoljunk most a centrális erőtérre.
Pécsett hagyományosan szoktak szakmai beszélgetéseket szervezni, nemcsak az egyes előadásokról, hanem egyéb kérdésekről is. Most például eljött az NKA leköszönt alelnöke, L. Simon László, és „séróból” megválaszolta a levegőben lógó erős kérdést: miért is nem támogatta az NKA számos független csapat sikeres uniós pályázatához a szükséges és minimális önrészt, miért is hiúsította meg ezzel a munkát és lehetetlenítette el őket.
„Nem kötelességük”, mondta, és ebben igaza is van. „Nem kultúrpolitika, hanem a szakmai kollégium önállósága”, mondta, és ebben is igaza van, kivált, ha tudjuk, hogy a szakmai kollégium elnöke a kiváló és független Kálomista Gábor. A pesszimisták szerint – akik szeretnek a kimondott szavak mögött kutakodni – L. Simon nyilatkozatai fölvetik a borongós lehetőséget, miszerint megszűnik az NKA, a pénzét a Magyar Művészeti Akadémiához teszik át. „Át kell gondolni a finanszírozás párhuzamosságait”, mondta a volt alelnök, és hát tényleg, mi mást jelenthet ez.
Pécsett nem volt nehéz csupa jó előadásra menni – ahogy egy helyi ismerős filozófiaprofesszor mondta, a műsorfüzet apró betűs részét kell alaposan tanulmányozni, nem csak a versenyprogramot. Igaz, éppen ezért – évekkel az úthenger gyöngédségű területfoglalás megkezdése után, mondhatni, annak ellenére – még mindig nem a „keresztmetszet”, hanem az élvonal mutatja magát Pécsett. A fiatalabb nemzedéknek semmi kedve az egyenlőtlen anyagi és erőviszonyok közepette való csatározáshoz: színházat akar és fog csinálni. Mindennek ellenére. Ebben van minden reményünk.
