Először J., egy év múlva meg L. számolt be részletesen a tapasztalatairól. A mélyben mintha eleve valami aggodalom, de egy ideig még tartott, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Aztán megcsináltattam a tesztet.
J. és L. nélkül túl későn derült volna ki. Azt is nekik köszönhetem, hogy szinte hajszálpontosan megismertem mindent, ami rám várt. Ennyire részletesen orvos nem tájékoztat. Ő a másik oldalon áll: neki a jelentéktelen részletek semmik, nekem az ismeretük maga a biztonság. Fel voltam mindenre készülve: páncélzatom a tudás.
Harmincnapos besugárzás után feküdtem be a kórházba. Éhgyomor, hashajtó. Este kilenckor és hajnali ötkor a fürdőszobában meztelenül előrehajoltam, széthúztam a farpofákat. Az ápolónő azt tanácsolta, hogy igyekezzem tíz percig visszatartani. Általában mindig félre kell ugrania, a többség nyomban mindent kiereszt. Mélyen betolta a bekent tömlővéget. Aztán csak ketten voltunk: én meg a ritmikusan visszatérő, a végbél záróizmainak nekivágódó lé.
Másnap fél kilenckor a műtőben rám adták a zöld vászonköpenyt, fölfeküdtem a műtőasztalra. Mondtam előző délután a vékony szőke, szeplős altató orvosnőnek, hogy a 2. és 3. ágyéki csigolya között minden meszes, és a tíz évvel korábbi képalkotó vizsgálat szerint nincs már rés köztük. Felülve a műtőasztalon hiába hajoltam jól előre; a gerincbe adandó érzéstelenítő injekció az első kísérletekre nem sikerült. „Mindig csontot ér!” – mondta. Végül egy csigolyával följebb bement.
