Ma már lehetetlen megmondani, napi rutin volt-e a nyolcvanas évek elején a kohó és gépipari tervező intézetben a műszaki rajzolók megtornáztatása, vagy kifejezetten Bánhalmi János fotóriporter kedvéért pattantak fel ezek a köpenyes lányok-asszonyok, hogy néhány nyújtózkodással, törzshajlítással látványosan ellazítsák a rajzasztal mellett megfáradt tagjaikat.
Tény, ami tény, hogy cikk sem akkor, sem máskor nem jelent meg a Népszabadságban a munkahelyi tornáról. Amin nem is csodálkozom, mert még jól emlékszem: az iskolában is fellángolásszerű volt a padok közé rendszeresített reggeli torna, és szeptember végére már általában szerencsésen kimúlt.
Nem volt ez persze mindig így. A slampos kádárizmus rendszer elődje, Rákosi kora még nem pusztán úgy gondolta, hogy a dolgozók egészségét a rendszeres testnevelés óvhatja meg a leghatékonyabban, hanem teljes eszközrendszerével dolgozott is a szisztéma megvalósításán. 1949-ben hirdették meg a Munkára, Harcra Kész (azaz: MHK) mozgalmat, és aki látta valaha a Civil a pályán című Latabár-filmet, az tudhatja, hogy ezen kötelezően választható szabadidős foglalatosság alól a jövőjéről felelősen gondolkodó dolgozó nem is próbálta meg kihúzni magát.
Pláne, hogy a mozgalom hivatalos ismertetőjéből megtudhatta, a cél nem más, mint hogy „az ifjúság ne csak arra legyen képes, hogy a világot ámulatba ejtő hatalmas eredményeket mutasson fel a termelés és az építés területén, hanem arra is, hogy pompás felkészültségével, erejével, bátorságával és harckészségével egyszer és mindenkorra elvegye a kedvét hazánk ellenségeinek, az imperialistáknak attól, hogy megkíséreljék visszavenni a földet a paraszttól, a gyárat a munkástól”.
