Csodálatos a gyulai Vízkereszt. Pedig ez is csak a majdani sepsiszentgyörgyi előadás előbemutatója. Ma már nemigen engedhetik meg maguknak a színházak, hogy csak nyárra, a szabadba külön produkciót komponáljanak. Más kérdés, hogy aztán a kőszínházi változat mennyire fog hasonlítani a korábbihoz. Meg hogy éppen hol tart a munka a nyári bemutató idején. Most úgy érzem, minden megvan, sőt egy kicsit sok is. A jó három és fél órából lehetne faragni. Tóbi úr bandájának randalírozásán még lehetne csiszolni. De az előadás alapeszméje és hangolása, érzelmi és gondolati íve magával ragad. A legfontosabb szereplők jellemének elképzelése és finom kidolgozása pedig lenyűgöz.

Bocsárdi László a Hamlet komédiai párdarabjaként fogja fel a Vízkeresztet. Ezt az előadás elején tudatja is. Bartha József díszletében, egy körbeforgó fal előtt megjelenik az egész társulat, és a zenész – Simó Lakatos Barna látja el ezt a nagyon fontos feladatot – Poloniust ironizáló szavaival mutatja be őket.

A boldog vég: kapni valamit abból, amire az ember vágyik Kiss Zoltán

Orsinót Mátray László, a korábbi Hamlet (még korábban az áttetsző bánatú velencei kalmár, mostanában hamletire vett Attila a Nemzetiben) játssza. Hatalmas, hősi termete belül csak lebegő lírát, talányos filozófiát, méla érzelmeket rejt. Inkább valami megfoghatatlan után sóvárog, az eleven Olivia szépsége csak kevéssé találó ürügy e vágyakozás megfogalmazódására. Olivia viszont

Szalma Hajnalka megformálásában nem a szokott gőgös, megközelíthetetlen, fenségesen gyászoló hölgy, hanem törékeny, játékra és csábulásra könnyen hajló nő, a magára képzelt érzelmi páncélzat az első elébe kerülő szép arc láttán megroppan. Csak a viselkedése kifogástalan. Másféle csoda Kovács Kati Violája. Bizonyára retrodivatra célzó motoros- vagy pilótaöltözékében (Adriana Grand tervezte a markánsan jellemző ruhákat) egy komisz kamasz érzékeny öntudatával játssza a fiúszerepbe kényszerült lányt, erre simítja rá a másért epedő herceg iránti oktalan rajongását.

Pálffy Tibor roppant gazdag gesztuskészlettel fogalmazza meg Malvolio alakját. Arca fegyelmezett, zárkózott, ügyel a viselkedésére. A feszültség azonban beszédes. Szinte látjuk a csikorogva születő gondolatokat. A keze meg sokszor árulkodik azokról is, amelyek talán meg sem születnek. Mélyen sérült, nagy fájdalmakkal terhelt lélek. Nemes Leventének bizonyára elég volna kijönnie Feste szövegeivel, hogy meglegyen a vén, okos bolond, a szellemes kívülálló, a mindentudó játékos. Ám ennél sokkal többet tesz, a rendező is többet bíz rá. Ügyes szótekerőből valami egyetemes bölcsesség kifejezőjévé válik, felbukkanásai figyelmeztetnek, a dorbézoló életélvezet és a vélt vágyak kergetése mögött lappang valami megfoghatatlan. Amit talán zenész kicsit ironikus, de inkább méla lírával átitatott tánca foglal össze az előadás zárásaképpen.

Megérthetjük az igazi shakespeare-i boldog vég rejtett lényegét: mindenki megkapta a magáét, csak éppen kicsit mást, mint amire, akire valóban vágyott.

SHAKESPEARE: VÍZKERESZT Gyulai Várszínház