Minden, ami összeköt

– Gyűjtési akciót hirdettek?

– Igen, ebben segítettek múzeumok, például a washingtoni ­Smithsonian Múzeum és a japán galé­riám Tokióban, meg egy olasz kulcsgyár is, ahol le lehetett adni a régi kulcsokat, ha valaki újat vásárolt.

– Történeteket is kapott hozzájuk?

– Sokat. Eladott lakások, gyerekkori házak kulcsait adták oda. Volt egy hölgy, akinek az édesanyja Alzheimer-kórban szenvedett, és mindig azt hitte, hogy elvesztette a kulcsait, így mindig újat csináltattak neki, miközben a régiek is előkerültek, és azokat egy üvegben gyűjtötték. Miután meghalt, a lánya odaadta ezeket az installációhoz, amely egy hónapig készült, tíz ember dolgozott rajta, még a teremőrök is segítettek.

– Korábban fekete fonalakkal dolgozott. Miért váltott pirosra?

– Ez a vér színe. A fekete fonal számomra az univerzum, az űr színe volt. De itt egy belső univerzumot akartam megjeleníteni, amelynek a közege a vér, a piros.

– Tereket betöltő fonalhálói valójában láthatatlan hálózatok megjelenítései? Amikor például egy zongorából nő ki a hálórendszer, és átszövi a nézőteret, akkor az ember azt gondolja, hogy ez bizonyára a zene fizikai megjelenítése.

– Mindannyiunkat láthatatlan kapcsolatok fűznek össze, úgyhogy a zongorás munkám esetében nem annyira a zene fizikai megjelenítésére gondoltam, hanem a zenére, ami összeköt. Vagy az álomra, amikor vaságyakat kötöttem össze hálórendszerrel. Az álom is egy külön univerzum.

Siota a kulcsokhoz történeteket is kapott. Talán magyar kulcsokkal és sztorikkal bővül az alkotás Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Mi történik a műveivel, amikor lebontja őket? Újrahasznosíthatók?

– Kiállítások után általában levágjuk és kidobjuk. Sohasem használjuk újra. A velencei installációt viszont megvásárolta egy tasmániai gyűjtő, így Tasmániában újraépítjük, de csak a csónakok és a kulcsok lesznek ugyanazok, fonalból újat használunk. Sohasem építjük kétszer ugyanazt, mindig van egy kis improvizáció is a munkában.

– Miben fog különbözni a Szentendrén építendő alkotása a velen­ceitől?

– Szentendrén nem lesznek csónakok, fonalból fogjuk megfonni a hajóformát, amely lebegni fog az emlékezet óceánján. De kulcsok lesznek.

– Ismét gyűjtenek, magyar emberektől is?

– Miért ne?

– Miért jött el Japánból, és miért ­éppen Berlinbe?

– Huszonkét éves voltam, amikor eljöttem, mert meg akartam ismerni különböző kultúrákat. Túl fiatal voltam, hogy elkezdjek otthon egy múzeumban dolgozni. És akkoriban nagyon erős volt a német képzőművészet. Berlin jó hely volt egy művésznek. Tele üres házakkal. Semmiért nem kellett fizetni.

– Meg tud maradni Európában japán művésznek?

– Amikor Németországban dolgozom, azt mondják rám, hogy japán vagyok, Japánban meg azt, hogy német. Nem tudom. Az én hazám a művészet, erőt pedig a természetből merítek.