galéria megtekintése

Milyen találkozni a sárga csillagos ismerőssel az utcán?

4 komment


Vári György

A Komlós Aladár-díjat az idén Ungvári Tamás vette át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az önmagát „olvasógépként" aposztrofáló, 86 éves irodalomtudós, aki máig szenvedélyesen követi a társadalmi és kulturális élet eseményeit, szokása szerint anekdotikusan beszélt a legfeszítőbb kérdésekről is.

– Azt szokta mondani, sajnálja, hogy nem lett jogász. Miért?

– Jogfilozófiával szerettem volna foglalkozni. Az igazság megközelítésének, megmutatkozásának folyamata érdekelt irodalmárként is.

Egyetemista koromban nem ismertem fel időben, hogy a magyar irodalmi életben milyen erősen jelen vannak bizonyos kategóriák arról, ki hová tartozik és melyik közegben meddig mehet el.

 

A modern magyar irodalmi intézményesség történetében ezek a különbségtudatok végig megvoltak, még a Nyugaton belül is.

Móricz sem érti, hogy a zsidó írók miért nem arról írnak, amit igazán ismernek, a zsidósággal kapcsolatos élményeikről.

Schöpflin Aladár válasza az volt, hogy ezeknek az embereknek a legfőbb tapasztalatuk éppen az asszimiláció.

– Ön azonban évtizedekkel később, az ötvenes években kezdi a pályáját.

– Éppen erről van szó. A háború utánra, amikor én bekerültem az egyetemre, már nagy hagyománya volt ennek, amint azt a megtisztelően nekem ítélt díj névadójának, Komlós Aladárnak, egykori tanáromnak, a modern magyar líra és a magyar zsidó irodalom kutatójának a pályája is mutatja, de

akkor éppen arra törekedett mindenki hivatalosan, hogy úgy csináljon, mintha ez nem lenne.

De azért éreztem, hol vannak a lehetőségeim korlátai. Így lett életem fő szabálya a szabálytalanság, új területek felfedezése, a Beatles-biblia vagy a szegény meg­gyilkolt unokatestvérem, Elbert János haláláról szóló munkák is példázzák mindezt. Aztán jött a szerencse, felfigyeltek néhányan rám, Cambridge-ben és Amerikában taníthattam.

– Miért jött haza mindig?

– Mert ezt az országot értem és ismerem, ezt a tudást kár lett volna veszni hagyni. Valamit meg is akarok most írni belőle, 1944 és 1945 történetét: hogy mit lehet tenni, amikor folyamatos és mindenkire kiterjed az életveszély, amikor a szomszédokat gettóba viszik, bevagonírozzák.

Milyen szembetalálkozni a sárga csillagos ismerőssel az utcán? És egy kicsit tovább is, 1947-ig. Mi történik, amikor Márai Sándor megérti, hogy neki itt, így nincsen tovább?

Mit gondolt, hitt Szent-Györgyi Albert a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökeként, majd a távozásakor? Vagy Zilahy Lajos, aki szintén nem találhatott helyet magának, minden egykori népszerűsége ellenére sem, az új világban. Mit gondolt a jövőről Szép Ernő, aki joggal tudta úgy, hogy számára nincs jövő?

„Ha reménytelen is, küzdök a felejtés ellen”
„Ha reménytelen is, küzdök a felejtés ellen”
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Emlékezzünk, nézzünk szembe, mondják, de hát hogy lehet az életutak folytonosságának megszűnését elbeszélni, megérteni? A jelenetet, ahogy a 80 éves Herczeg Ferenc még az ostrom napjaiban bemegy az első hivatalfélék egyikébe a Vörös Hadsereg katonáinak viselkedésével kapcsolatban intézkedni, és éppen ott jár véletlenül Ottlik Géza is Vas István társaságában. Vagy hogy hogyan szállította el Herczeg kesztyűs kézzel, érintetlen méltósággal egy elhullott ló utcán kimért nyers húsát pár nappal később. Miközben '45 és '48 között mégiscsak kinyílt a világ, előbújt egy percre a felhők közül a nap.

– A rákosizmus kellős közepén egy pártorgánumnál kezdődött a pályája. Milyen volt?

– Remek. Két fegyelmim is volt, igazságtalanul, ha komikusan hangzik is ez most, de nem rúgtak ki, mert amikor Király István megérkezett a laphoz, elgázolt egy rendőrségi autó, és ő megsajnált. Egyszer Rákosi hívta fel Királyt, hangosan telefonált, jól lehetett hallani. Azt mondta neki, hogy maga ezt az Örkényt nem közli többet, mert amit a Lila tintában ír, az csupa népellenes rágalom. Erre Király csak annyit mondott, hogy Rákosi elvtárs, egy adott korszakban csak adott számú nagy tehetség születik. Remegett, fehér volt a szája, de nem lett baja. Volt minőségérzéke.

Professzori pályakép

Ungvári Tamás szabálytalan, sokféle kitérőkkel tarkított pályájú, fékezhetetlen kíváncsiságú irodalomtörténész és kritikus. Hagyományos pályakezdés, az angol irodalom klasszikusairól írt pályaképek után egy Déry Tiborról írt monográfia előtt robban be a szocialista könyvpiacra, és válik hallatlanul népszerűvé Beatles-biblia című munkája és nyomában a rockzene történetéről szóló további könyvek. Korán ismeri fel a populáris kultúra forradalmának döntő jelentőségét és az aktualitás iránti kivételes érzékkel közvetíti mindezt Magyarországra külföldi tartózkodásai során, illetve ezeket követően. Általában is a kulturális folyamatok iránti fokozott érzékenység jellemzi pályáját, a „modernnek kell lenni mindenestül" követelményének való megfelelés, gyors észjárás és rendkívüli megfigyelőkészség, az új iránti leküzdhetetlen kíváncsiság és párját ­ritkítóan széles műveltség, szórt érdeklődés járul mindehhez.

Az irodalmi modernitás műfajelméleti problémái iránti szenvedélyes, alkotó figyelem szintén áthúzódik pályáján. Kiemelkedő angoltudása, nyelv- és színpadi érzéke remek műfordítóvá, dramaturggá teszi. Alkatában általában is van valami a színészéből, a tárcaszerzőéből és az oktatóéból. Született közvetítő, ilyennek mutatja például Hegedűs D. Gézának a Szombatban nemrég megjelent kisportréja is, amely a 85. születésnapján köszön­tötte fel Ungvárit. Gimnazistaként Komlós Aladártól tanulhatott latint, és évtizedek óta tovább is viszi mesterei egyikének munkáját a magyar zsidó kultúrtörténet kutatójaként is. A 86. évében járó tanár számos területen aktív, szellemi és fizikai frissessége töretlen.

– A Szépirodalmi Kiadóban töltött közös éveikről Kőszeg Ferencnek van egy kicsit gonoszkodó visszaemlékezése.

– Kőszeg Ferenc kivételes ember, annyit gonoszkodik velem, amennyit akar.

Akkoriban meglehetősen nehezen szánta rá magát, hogy reggel felkeljen,

nem is sikerült neki, hiába biztatta nyomatékosan az igazgató, Illés Endre. Ő azt érzékelte, hogy én folyton telefonálok és gyakran járok síelni. Hogy laza vagyok és felületes. Ma szívélyes viszonyban vagyok vele, akkoriban sok mindent nem szeretett bennem. Lehet, hogy neki volt igaza.

– Utóbbi köteteiben a felejtéssel harcolva idézett fel fontos, érdekes figurákat.

– A magyar irodalom története a konzervatív előítéletek története is. Máig marginális helyzetben van a magyar irodalmi emlékezetben Mándy Stefánia, Füst Milán, Hamvas Béla és mások is. Próbálok igazságot szolgáltatni nekik.

A most születő könyvem is ostrom a felejtés ellen. Fiatal történészeket olvasok, Paksa Rudolfot, Ablonczy Balázst, Papp Istvánt. Sokat segítenek nekem, ha reménytelen is az egész küzdelem a feledés ellen.

A díj
Komlós Aladár
Komlós Aladár

A Komlós Aladár-díjat az irodalomtörténész egykori gimnáziumi tanítványai, tisztelői alapították a PEN Club szervezetén belül.

A zsűri tagja elnökként Sándor Iván író, Salamon Ferenc főorvos, mindketten Komlós egykori tanítványai, és tavalyig Poszler György esztéta, akinek helyét halálát követően Bazsányi Sándor kritikus, irodalmár vette át.

Kitüntetettjei között szerepel ­Angyalosi Gergely, Dérczy Péter, Fried István, Lengyel András, Margócsy István,Tverdota György.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.