Fondorlatos találmány a felolvasószínház. Bizonyíthatóan közönség-közelbe került egy színdarab. Mégsem mutatták be. A vörös önkény idején éjfélkor, titkos jelszóval megválogatott publikum hallgathatta csupán a cenzúrától kipécézett színműveket. Később törtető dramaturgok szerveztek papírból olvasott előadásokat, saját színházuk helyett zárt körben.

Most a Nobel-díjas osztrák és az osztrákok többsége szerint osztrák-ellenes Elfriede Jelinek Rohonc/Rechnitz cselekménytelen drámájából tartott felolvasószínházat a Trafóban a HoppArt társulat a PanoDráma szervezésében. Jelinek darabja cselekménytelen, bár sok szörnyűség történik benne. 1945. március 24-én Margareta Thyssen-Bornemisza, férjezett nevén Batthyány Margit grófnő, Margit von Batthyany rohonci kastélyában vadászünnepséget adott. Estélye csúcspontjaként száznyolcvan (vagy kétszáz) magyar zsidó kényszermunkás vadászfegyverekkel lemészárlásába torkollott a mulatság. Állatok levadászásáról áttértek emberéletek kéjjel kioltására.

Kellemetlen darab. Kellemetlen kérdéseket érint. Az öldöklésbe forduló úri mulatság néhány kilométerre esett meg a közeledő orosz csapatoktól.

A Rohonc/Reichnitz nemcsak Ausztriában kínos színház. Pesten is az volna. A magyar közönség sem szereti a kínos ábrázolásokkal dús színházat. Rajong a minden jóra fordul, megbékélő befejezésekért. Szereti szeretetre méltónak látni önmagát.

Jelinek darabja erre nem ad lehetőséget. Nem pancsol a szörnyűségekben. Ironikus tárgyszerűséggel beszél róluk, nem minden emelkedettség nélkül. A fél évszázadnál öregebb vér-iszamós anekdotát jelenkori eseménynek mutatja. Nem antifasiszta dráma. Nem retorikus mementó-mű. És semmiképp nem prédikálja a hatástalan refrént: soha többé. Ellenkezőleg: abból kiindulva, hogy a szörnytetteket eltusolta a történelem. A bíróságok futni engedték a kéjgyilkosokat. Boldogan éltek, míg meg nem haltak természetes körülmények között.

A fasizmus helyett az emberek embertelenségre hajlandóságról szól. Hajlandóak félrefordulni vértócsáktól, letépett karoktól, halálba kínzott kiszolgáltatottakról. Elnézik az emberevést. Szabad utat nyitnak kannibáli ösztöneiknek. Kedvvel tolják ki egymás szemét, ha nem fenyegeti őket felelősségre vonás. Örömmel ontanak vért, mint amilyen rutinosan nyitnak fel egy újabb borospalackot. Békés és elégedett korban kíméletlenség kimondani, hogy alapvetően vérengzőek ösztöneink. Nincs bennünk részvét. Beleérzés. Menteni készség. Ha nem tartjuk féken magunkat: potenciális gyilkosok vagyunk mindannyian.

Múlt év őszén a müncheni Kammerspiele vendégszerepelte Pesten Jelineket. Más dolgommal ütközött, vagy kényelmem megőrzésére kerültem el az előadást. Polgár Csaba, a kitűnő fiatal színész azonban két éve az Odeon-Lloyd mozi előcsarnokában és maradék nézőterén von Kleist Herrmann csatáját merész rátermettséggel jelenítette meg. Miatta mentem Jelinek-nézőbe. Miként értelmezte a vérgőzös drámát? Milyen tapintatosan hozta elő Máthé Zsolt, Lukáts Andor, Pogány Judit, Somody Kálmán, Radnay Csilla és Takács Nóra Diána színészekből a csodálkozás, tárgyiasság, gúny, játékosság és ártatlan tájékoztatás, megrendült ráébredés szabatos színeit. Polgár Csaba nem tapsokra dolgozik. Egy mai, felelősséggel teli fiatalember. Beszélő viszonyban korával. Ha az óvatosság arra kényszeríti: felolvasószínházban.