Orbán Viktor csak egy végtermék

– A Dés gyerekekből mégis igen művelt, olvasott felnőttek lettek, ezt valahol fel kellett szedni.

– A szüleink fiatalon nagyon szegények voltak, de nagyon adtak magukra, nagyon harcoltak. Bennük volt, hogy olvasni kell, tanulni kell, sportolni kell, nem elfogadni, hogy ilyen az élet. És olvasni, ­zenét hallgatni, múzeumba, kiállításra járni, az fontos volt. Nagyon erős szülői elvárás volt felénk is, hogy műveltek legyünk.

– De hogyan lett a rossz tanulóból jó bölcsész?

– Nehezen. Annyira rosszak voltak a jegyeim, annyi balhém volt a suliban, hogy nyolcadikban nevelőintézetbe adtak. Megbeszélték velem a dolgot, „önként” mentem, de persze azért párszor megszöktem, a rendőrség fogott el. Utána  jártam a sárospataki gimibe egy évet, végül Budapestre kerültem spanyol tagozatra a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, és onnan magyar–spanyol szakra az egyetemre.

– A színművészeti nem jött szóba?

– Nem. Nagy sikereim voltak iskolai műsorokban, előadtam paródiákat, rögtönöztem, remekül utánoztam a híres színészeket, én is az akartam ­lenni. De akkor elkezdtem járni egy lánnyal, akiknek a szülei másmilyen komcsik voltak, mint az enyémek. Híres értelmiségi reformkomcsik. A papa a gazdasági mechanizmus egyik kulcsembere.

Abban az előkelő marxista elitben természetes volt, hogy a 16 éves lányuk a 16 éves pasijával ül a társaságban, szívják a cigarettát, isszák a vodkát, részt vesznek a társalgásban. És ott lenézték a színészeket.

Lassan kiszégyelltem magam a dologból. De aztán ez már az egyetemen visszajött, az Universitasban, ami akkor Ruszt József remek szakrális színháza volt.

– A Pesti barokk főhőse Hódmezővásárhelyen volt előfelvételis katona. Én is. Nyilván ön is.

– Barna Imrével, Orosz Pistával együtt. Ismerte a Pacskó őrnagyot?

– Ajjaj!

– Na, ő volt a századparancsnokom. Fogdabajnok voltam, az utolsó pillanatban előztem meg a Bruck Andrást.

– Tehát ELTE, spanyol szak.

– A hetvenes években! Amikor berobbant a világirodalomba a nagy latin-amerikai írógeneráció: Márquez, Llosa, Borges, Cortázar. Elkezdtem fordítani a legjobbakat. Olykor egy rövid novellával három hónapig pepecseltem. Ez anyagilag egy csőd volt, de nagyon hasznos. Addig nagy pofám volt ugyan, de rosszul írtam. Ezekből a fordításokból tanultam meg írni. Barna Imre révén kerültem kapcsolatba az Európa Kiadóval is és a demokratikus ellenzékkel is. Aláírtam mindenféle petíciót, ott voltam az ellenzéki házibulikon, részt vettem kisebb akciókban, de azért én csak az ellenzék peremvidékén léteztem.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

– Mint a Pesti barokk főhőse, Koszta János, aki így jellemzi Dés Mihályt, aki a saját regényében a saját nevével is megjelenik: „nagydumás link, aki értelmiséginek adja elő magát, mert lefordított néhány novellát, de alapvetően tolmácsolással foglalkozik”.

– Stimmel. Egy linkóci alak voltam. Hisztérikusan érzékeny, sebvakarós, rengeteg időt elszartam, ellötyögtem.

Infantilis voltam. Sokan voltunk így.

– Lehet, hogy ha itt marad, úgy végzi, mint a Pesti barokk perditái, Koszta János, Sarlós Gergő?

– Lehet, mert elég sokat éjszakáztam, elég sokat ittam, tettem tönkre magam.

– Ennek az időszaknak a végén jött a Banánhéj­keringő.

– Elég bonyolult időszakban. Akkor házasodtunk össze a második – spanyol – feleségemmel, vártuk a kivándorlási engedélyemet, és közben itthon egy másik asszonytól megszületett a fiam. Ezért is fontos volt, hogy Barcelonában élve is azért elég sokat lehessek itthon, és ne essem ki Marci fiam életéből.

– Bacsó Péter Banánhéjkeringőjében főszerepet kapott.

– Olyan színészek mellett, mint Garas Dezső, Básti Juli, Udvaros Dorottya. Be is voltam szarva.

– „A segge is megérdemelne egy Kossuth-díjat” – mondja Koszta a Pesti barokkban Udvaros Dorottyáról. A Banánhéjkeringőben pedig egymás mellett látható Udvaros és az ön csupasz  feneke, amint kivonulnak az álszent társadalomból. Egy élmény lehetett.

– Meg egy kis elégtétel. Hosszú évekig jártam Udvaros Dorottyával. Akkor már régen szakítottunk, de jóban voltunk, és tényleg egy kis elégtétel volt, hogy úgy találkoztunk egy filmben, hogy én voltam a főszereplő.

– Mintha egy másik Dés Mihály érkezett volna Barcelonába. A kallódó értelmiségi kint több szerepben is nagyon sikeres ember, fontos tényező lett.

– Ott lettem felnőtt. Napi 16 órát dolgoztam, nem támogatott senki, csak magamra támaszkodhattam. Nekem kellett különböző vállalkozásokkal előteremtenem a pénzt, amiből fenntartottam magamat és a lapomat. Magyarországon nem hittem el, hogy van értelme küzdeni. Veszteni akartam. Spanyolországban meg nyerni akartam. Szabad voltam azoktól a neurotikus, visszahúzó erőktől, amelyek itthon megbénítottak.

– De kimaradt a rendszerváltásból.

– És milyen jó, hogy kimaradtam. Nagyon ­bele lehetett abba keseredni. Van hajlamon rá. Ma is mélységesen felháborít, ami itt van, de nem vagyok érzelmileg kiszolgáltatva neki. Ki ez az Orbán, hogy az én életemet, a gyerekeimhez, a szerelmemhez, a könyvekhez való viszonyomat elrontsa?

– Miért jött haza?

– Ez egy folyamat volt. Alapja sokéves pszichoanalízis, amivel meg tudtam szabadulni a lapomtól, a Lateraltól, amelyre betegesen rá voltam akadva. Ráment az életem, a pénzem, a lelki egyensúlyom, de nem tudtam elengedni. Tizenkét év után sikerült. Aztán sikerült kiszabadulnom egy nagyon rossz, ­nagyon hosszú házasságból.

Mindenki azt mondja, hogy boldog akar lenni, de az emberek jelentős része igazából szerencsétlen akar lenni. Nem tud lemondani az áldozati szerepről.

Így kínoztuk és tettük szerencsétlenné egymást a feleségemmel évtizedekig. Volt egy-két vállalatom is, amivel fenntartottam magam és a lapomat. Ezek jól mentek, de nem érdekeltek. Akkor minek csináljam? Ettől az egésztől sikerült megszabadulnom. Újra mertem szabad lenni és jól érezni magam. És így jöttem haza.

– Azt nyilatkozta, hogy az ország nem jutott ­volna oda, ahol most van, „ha az úgynevezett rendszerváltó elit nem lett volna olyan pökhendi, mohó és belterjes”, és nem folytattak volna a liberálisok olyan  „spekulatív, elvont és öngyilkos” politikát, „ami arról is szólt, hogy a fasisztáknak is vannak jogaik”. Bevallom, szerintem is vannak nekik. És fontos, hogy legyenek.

– Lehet, hogy igazságtalan voltam, de az ember attól kér számon először, aki a legközelebb áll hozzá, akikkel egy értékközösségbe tartozik. Tudjuk, fantasztikus érdemei vannak ennek a liberális elitnek. A legtöbb kérdésben ők voltak a legkeményebbek, legkövetkezetesebbek, legtisztességesebbek, de bizonyos alapvető kérdésekben meg nagyon nem voltak jók. Orbán Viktor csak egy végtermék.

Ez jött ki a nemzet testéből hosszú, kínos emésztés után. Ezt a diktátort nem kívülről erőltették ránk, ez egy önfejlődési folyamat eredménye. Felelős érte a társadalom és leginkább az elit,

amely sok apró, hibás lépéssel teret nyitott neki. A társadalom elbutulása, elgyávulása, brutalizálódása, elérzéketlenedése nem egyik napról a másikra következett be. Nem egyik pillanatról a másikra lett a társadalom ilyen, hogy ezt a sötét, buta zsarnokságot ennyien támogatják, hogy így elönti a tomboló rasszizmus és idegengyűlölet, amikor a menekültek megjelennek. Ha ezért nem érzi magát felelősnek az elit, akkor ki érezze?

– Negyedszázadon át csak leveleket írt magyarul. Aztán hazajött, talált egy húsz éve itt hagyott regényfejezetet, és magyar regényíró lett.

– A lelkem mélyén mindig annak éreztem magam. De korábban nem volt bátorságom, hogy ezt vállal­jam. Mindenkiben van tehetség, csak nincs mindenkiben bátorság, hogy használja.

Most, hatvan fölött jutottam el oda, hogy boldogan tudok azonosulni a szerepemmel.

Spanyolországban is jól játszottam a szerepemet, sikeresen játszottam, de mégsem igazán én voltam. Ez igazán én vagyok. És amíg bírom, most már ezt fogom csinálni.