Otthon magyarul beszéltek, noha az apja jól tudott németül. Zsidó hittanra járt, héberül is megtanították. Amikor pályája kiteljesedett, és lankadni kezdett itthon iránta a lelkesedés, pár nap alatt tanult meg svédül, oroszul és angolul, hogy Európában bárhol föl tudjon lépni. Mondjuk az, hogy az elképesztően nagy számokat svédül memorizálja, önmagában is elismerésre méltó teljesítmény lehetett. De hát a képzett artistának nem állhattak útjába az efféle nyelvi akadályok. Más se. Egészen fiatalon arra is hajlandónak mutatkozott, hogy megtanuljon harmonikázni. Azt tervezte, hogy a produkcióját dúsítja a másfajta szaktudással, és amíg számol, zenei kísérettel szórakoztatja a közönséget. Ezzel aztán leállt, mert kölyökkorában látott, de inkább hallott egy másik, vele majdnem egykorú gyereket hegedülni. Jehudi Menuhinnak hívták.
Meghívták a műsorára, ahol előbb ő csodálta meg az ifjú Menuhin villámgyors futamait, majd a hegedűművész is megcsodálhatta az ő villámgyors szorzatait.
Reálgimnáziumi érettségije van, és végzett kalaposmester, de ezt a szakmáját sohasem gyakorolta. Ehelyett végigszámolta a világot, járt Amerikában is, ám módszerét sehol sem tudták megfejteni. Amin persze nincs is mit megfejteni – vallja 94 évesen a fejszámoló. Ez egy adottság, olyan vizuális képesség, amely eléggé ritka. Ha kimondják azt a számot, hogy 1645, látja a térben megjelenni (jó neki, mondhatja erre sok millió, a matematikával hadilábon álló honfitársunk), ha valamit 81-gyel kell beszorozni, az neki a legkönnyebb, mert a 9-es számot mindig is nagyon szimpatikusnak tartotta. Na most, ha valaki ebből sem érti a fejszámolás titkát, annak aztán végképp nem tudunk segíteni!
Találkozott matematikaprofesszorokkal, mert azért sokan szerették volna megtudni, hogyan számol az a Pataki nevű magyar. Mit mondtak neki? Semmi különöset, hangzott a derűs válasz, elbeszélgettek. Hogy az amerikaiak anno egymillió dollárt adtak volna az agyáért, csak pletyka volt. A helyzet a sokféle híreszteléssel szemben az, hogy a Jóisten véletlenül belecsöppentette az agyába ezt a képességet. Hogy mi lehetett vele a célja, kifürkészhetetlen. Menuhin kezébe hegedűt adott, annak okát sem kutatta senki, elég volt meghallgatni. Ő is minden nehézség nélkül játszotta már gyerekkorában a legnehezebb darabokat is.
Apropó nehézség. Voltak azért problémái. Egész életében csak a számokra figyelt, ami eléggé egyoldalúvá tette a gondolkodását. Egy időben ki is használták. Ma már tisztán látja, voltak iskolák, ahol a gyerekek csak akkor nézhették meg az előadását, ha a hulladékgyűjtésre vittek egy kiló vasat vagy egy köteg papírt. Az is előfordult, hogy takarékbélyeget kellett vennie a gyereknek, és már mehetett is a tornaterembe a fejszámoló művész mutatványára.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Fénykorában 5-600 előadást tartott évente. Megfordult balatoni üdülőkben és vállalati bulikon, abból élt – nem is rosszul –, hogy számolt. De arra már nem emlékszik, mi volt a munkakönyvébe írva. Talán az, hogy fejszámoló, mi más! Hosszú pályáján öt évig dolgozott Kelet-Németországban, ezért német nyugdíjat is folyósítanak neki. Nem nagy összeg – 14-15 euró havonta –, amit kap, de az is valami.
Rossz tulajdonságaként szokta említeni, hogy soha nem volt anyagias, mindig próbált segíteni azokon, akik hozzá fordultak. Azért nehéz volna kárhoztatni, hogy a sötétebb pillanatokban olykor a művészetével enyhített a sorsán. A munkaszolgálaton, de különösen a háború utáni szovjet hadifogság idején
túl gyorsan számolta ki, hány köteg fát kell kitermelniük, tudománya feltűnést keltett, ez is oka lehetett annak, hogy végül nem ölték meg. Igaz, nem is kényeztették. Amikor a hadifogságból 1947-ben hazatért, éppen harminckilenc kilót nyomott
a mérlegen, ezen nem volt mit számolgatni. Rákosi Mátyás mondott beszédet a debreceni pályaudvaron. Pataki Ferenc ott ült egy szál gatyában, lepedőbe csavarva, mert útközben a ruháit eladta ennivalóért. Így maradt életben.
Két leánya, három unokája és egy hároméves dédunokája van. Egyikük sem fejszámoló, noha gyermekei olyan helyeken dolgoznak, ahol tudniuk kell, hogy mibe kerül nyolc kalács. Nem ment külföldre, pedig Németországban lakással kecsegtették. Politikával nem foglalkozott, „ezek a mostaniak" nem is nagyon figyelnek már rá, egyszer hívták valahová számolni, de nem ment el.
Első felesége korán meghalt, Krisztát, a német asszonyt 1966-ban küldte utána a sors Berlinből, előzőleg ott lépett fel a Friedrichstadt-Palastban. A gyönyörű szőke hölgynek, aki cukrászmester volt, és Pestre jött a számolóművész után, nem tudott ellenállni. Hogy kellőképpen elismerték-e a tudományát? Végül is érdemes művész lett, ma már Dombóvár díszpolgára, kiskeresztet is kapott, de nem halmozták el kitüntetésekkel. Soha nem is ácsingózott ezekre, nem szeretett senkinek gazsulálni. Tanítványok sem rohamozták, akadt volna ugyan egy követője, lejárt vele a Szent István parkba számolni, de egyszer azzal búcsúzott el tőle: „Péter, látom, hogy meguntad, hagyjuk abba, kész."
A 94 évről nem tehet. Hunyorog a kamerába, és tiszteletünkre bekapcsolja a Berlinből ajándékba kapott két zenélő macit.
A mackóférj és a mackófeleség az Ének az esőben című számot dalolja, az élet szép. Öröm volt találkozni azzal az emberrel, akit boldoggá tettek a csudálatos számok. A tehetségkutatóban is jól mutatott a szorzómutatvány, a homlokán lévő leukoplaszttól eltekintve. De hát ezt meg úgy szerezte, hogy sietett a műsor felvételére, nem evett, nem ivott rendesen, megbotlott és elesett. Szerencsére megúszta ezt is, és ezúttal is a megszokott magabiztossággal körözhette le a számológépet. Amelynél még mindig sokkal gyorsabb.
De hogy hányszor, azt csak ő tudná megmondani.
