A postás, aki megeszi a leveleket. Jó cím.
- Szászi Móni posztolt valamit a Facebookon, amire az egyik közös barátunktól azt a választ kapta, hogy „A postás megette a leveleket”, Móni meg azonnal lecsapott rá, hogy ez milyen jó cím lenne a következő előadáshoz. Amikor elmondta nekem, én is örültem neki, különösen azért, mert a mondat a Madáretető című könyvemből származik… Így Mónié az érdem, hogy egy régi képaláírásomat egy előadás címének a rangjára emelte.
 |
| Lukács Dávid |
Sokszor megesik, hogy egy-egy poénjukat elfelejtik, és újra kitalálják?
- Persze, ez előfordult már, de ennél súlyosabbat mondok. Megtörtént az is, hogy egy már elkészült dal szövegén dolgoztam, amikor a párom figyelmeztetett, hogy szerinte ne írjam át, mert úgy jó, ahogy van. Akkor jöttem rá, hogy a dalt már megírtam régebben, sőt már fel is énekeltem a házi stúdiómban.
Engem meg arra figyelmeztettek, hogy Dolák-Saly Róbert legjobban talán azt az újságírói kérdést unja, hogy melyik figura bőrében érzi magát a legjobban. Ezért hát…
- …nem tudnék választani, mert Naftalin Ernő ötletológus pofátlanságának és cinikusságának is megvan a maga bája, de szeretem Boborjánt is, aki képtelen baromságokkal traktálja a műsorvezetőt, aztán jólesik Anti bácsi bőrébe bújni, aki a teljes szellemi leépülés és a letisztultság kivételes állapota között lebeg, és akit a pián és a nőkön kívül semmi sem érdekel. A ripacs diafilmmesélő Leopold is szórakoztat, akiről egyszer azt írtam: külsőleg kicsit Salvador Dalíra hajaz, vámpír szeretett volna lenni, műveltsége pedig valahol a bolti árkatalógus olvasásánál kezdődik, és ott is ér véget…
…ezért hát nem is kérdezem meg.
- Én meg nem is válaszolok, csak annyit, hogy mivel minden figurámnak más az anatómiája, a személyisége, a humorlogikája, megformálni őket változatos dolog. Engem a L’art pour l’art Társulatban éppen ez a változatosság szórakoztatott mindig. Előadás közben nem fenyeget az a veszély, hogy elalszom a színpadon. Különben volt már olyan, hogy az öreg szerepében véletlenül Boborján-szájtartáson kaptam magamat.
Rajongói oldalán képes útmutatók láthatók, hogyan kell az arcberendezést vagy a hanghordozást alakítani, ha valaki Naftalin Ernő, Boborján vagy Anti bácsi szeretne lenni. Gondolom, az önjelölt humoristák úton-útfélen bemutatják.
- Én úgy fogalmaznék, hogy a rajongók közül sokan kedveskednek azzal, hogy megjelenítik valamelyik figurámat. Van, amikor teljes jelmezben jönnek, és úgy üdvözölnek.
Az emberek simán hozzák a fura figurákat a közéletben, a tévés, rádiós műsorokban, a mindennapokban. Erős a konkurencia.
- Igen, néha úgy érezzük, hogy a valóság abszurdabb dolgokat produkál a mi abszurd jeleneteinknél. Ezen ma már meg sem lepődünk. De a konkurencia mindig inspiráló, úgyhogy igyekszünk tartani az iramot az élet bizarr megnyilvánulásaival.
Azt írta egyszer: „Megaszondás: Ahol gondolat van, ott a humor és a filozófia édestestvérek.” Értik ezt a nézők?
- Szerintem értik, de az is lehet, hogy én nem értem. Néha az ember száján kijön valami okosságnak tűnő mondat, aminek nem is gondol utána, utólag próbálja értelmezni. Na, ez is ilyen. Maradjon ez a megállapításom is a titokzatosság homályába zárva, egy mélyebb jelentéstartalom illúziójával. Valahogy így születhetnek a közmondások is. Valaki mond egy marhaságot, valaki más megjegyzi. A harmadik ember meg már azt hiszi, hogy a madárlátta gondolat nagy igazságot takar.
