A Medve-esélyes Mamut
A rendszerváltás előtt viszonylag könnyű dolga volt a fesztiválnak, élvezettel válogathatott a keleti blokk innovatívabb és bátrabb műveiből, a világ pedig szenzációként élte meg e filmek nyugati bemutatóit. Az egyesült Európa sokkal kevesebb izgalmas témát és művet szül, ha úgy tetszik unalmassá váltunk. Így a rendezvény keletebbre kezdte el keresni a "témákat", illetve a kisebb, egyénibb hangvételű auteur produkciókra fókuszál.
A Vihar című sokszoros koprodukciós mű, gúnynevén europuding, egy kicsit visszacsempészte a régi hangot. Középpontjában a hágai bíróság súlytalansága és az unió bürokráciája áll. A kiindulópont a boszniai háború bűnöseinek felkutatása és elítélése. A Kerry Fox által alakított ügyész hiába próbálkozik, az igazságnál sokkal fontosabb a politika: hiába vesz rá egy muzulmán nőt (a Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című drámájából ismert Anamaria Marinca remek alakítása), hogy tanúskodjon a vádlottak padján ülő szerb tábornok ellen. Sajnos azonban a Viharról is elmondható, ami a klasszikus fesztiválfilmek többségéről: a téma fontosabb, érdekesebb, mint a film. Erősebb dramaturgia és a tévés eszközök mellőzése jót tett volna a produkciónak. Így szinte biztos, hogy a magyar nézők a mozikban hiába keresik majd a filmet, egy közszolgálati tévécsatorna késő esti műsorsávja sokkal esélyesebbnek tűnik.
Az iráni filmművészet most már legalább tíz éve állandó és fontos szereplője a világ fesztiváljainak. Berlinbe is jutott egy alkotás: a Darbayere Elly (Ellyről). Az európai polgár számára megdöbbentő társadalmi viszonyrendszert tár fel Ashgar Fahradi rendező. Egy tengerparti baráti, családi kirándulást mutat be, ahol három házaspár mellett egy egyedülálló férfi és egy nő (Elly) is jelen van, nyilvánvaló, hogy összehozzák őket. Az egyik gyermek azonban túlságosan bemerészkedik a tengerbe, és miközben Elly megpróbálja kimenteni, megfullad. A halál okozta első sokknál sokkal azonban idővel sokkal fontosabbá válik, hogy kiderül, Ellynek már volt egy vőlegénye.
A verseny nagy nevei közül svéd Lukas Moodysson Mammoth (Mamut) című műve az első klasszikus, nagy vászonra méltó munka. Ezt el is várjuk attól a rendezőtől, akiről maga Ingmar Bergman mondta, hogy nagymester, még a debütáló műve, a Kurva Amal kapcsán. Moodysson azóta több pazar filmet tett le az asztalra (ilyen például a hazai mozikban is vetített Lilja 4ever), igaz, mindig másféle témát, műfajt, illetve filmnyelvet alkalmazott.
A Mamut igazi grandiózus, eposzszerű produkció, több szálon futó drámai cselekménnyel. Tulajdonképpen életveszélyes vállalkozás, hiszen manapság nagyon nem trendi olyan üzenetet közvetíteni, hogy figyeljünk egymásra és a családunkra, különben kihalunk, mint a mamutok. Lássuk be, ez kifejezetten ciki. De Moodysson olyan intelligens és finom megoldásokkal teszi ezt, amelyek ma már szinte eltűntek a mozikból. A keretes szerkezetű film (boldogságtól a boldogságig), több szálon futó történeteiben (ezért sokat hasonlítják a Bábel című Inarritu-műhöz, de nekem inkább Paul Thomas Anderson Magnóliákja ugrott be, ha már muszáj hasonlóságot keresni) a karakterek nagy utat járnak be. Mindegyikük önkéntelenül elkövet egy hibát, amelyet megbán ugyan, de nem tud megbocsátani magának. Soha nem láttam ennyire szomorú happy endet, amelyet az újságírók egy hangos része nem is értett meg és indulatból kifütyülte a filmet. Benne volt a pakliban. Mindemellett azon sem csodálkoznánk, ha megkapná az Arany Medvét.
Mamut
