– Jársz tüntetésekre, bármiféle szolidaritási mozgalomban részt veszel?

Máté Gábor

– Bármennyire is egyetértek egy üggyel, a személyiségemtől iszonyúan távol áll: állni és nézni egyfelé. Amúgy még nem ültem együtt olyan emberrel, akivel mindenben egyetértettem volna. Koncerteken is inkább messzebb ülök, és nem megyek be a küzdőtérre.

– Elvállalnád, ha arra kérnének, hogy lépj fel egy tüntetésen?

– Nem szeretem. Annak idején a szocializmusban, évente mondjuk egyszer-kétszer vállaltam ilyet, mert kötelező volt vagy így lehetett némi pénzhez jutni. De ezek nem sikerültek jól, mert közben azon járt az agyam: milyen messze kell állnom a mikrofontól, papír nélkül kell mondanom a szöveget. Ha kívülről kell kifejtenem a saját gondolataimat, akkor nagyon las-san, be-szé-lek, mint-ha csak úgy jut-na el, a-mit mon-da-ni a-ka-rok. Közben attól rettegek, hogy két szó között elfelejtem, amit a végén mondani akartam. Ha meg szavalnom kell, szintén fejből, elfog a félelem, hogy még a legismertebbe is belebakizom. Akkor azt azért nem vállalom, még sok pénzért sem.

– Nyilvánosan sültél már bele szövegbe?

– Persze. Nem lepleztem le magam, de összevissza beszéltem.

– Mit szólnál, ha a fővárosi önkormányzat át akarná keresztelni a Katona József Színházat azért mondjuk, mert már Kecskeméten is van ilyen nevű színház?!

– Mikor Zsámbéki Gábor és Székely Gábor megkapta ezt a színházat, Belvárosi Színház néven akarták elindítani, de ezt valamiért nem engedték. Itt állt ugyanis Bárdos Artúr Belvárosija. Az ő színház-alapítási törekvését és színházi eszményét a Katona mindig közelinek tartotta. Bár sokba kerülne a névváltás, nem ragaszkodnék a névhez, mert inkább az foglalkoztat, ami benne mozog.

– És ha Wass Albertre módosítanák?

– Értem a kérdést, de ez nonszensz. Ilyen csak egy ilyen interjúban fordulhat meg egy ember fejében.

– Az elmúlt húsz évben nem tapasztaltál ilyet? Mármint, amiről nem gondoltad volna, hogy megeshet, és mégis megtörtént?

– De, sok ilyen volt… Ha ez azt jelentené, hogy a Katona alapeszményét változtatnák, a színházzal, a társadalommal való kapcsolatát akarnák kifordítani, akkor harcolnék ellene.

– Mi az eszközöd?

– A színház eleve nem sztrájkolhat, mert csak ő kerülhet ki belőle rosszul. Az aznapi 375 nézőből nagy valószínűséggel 220 nem jönne többé a környékre sem. A fenntartó meg úgy gondolná: na, ez a probléma is megoldódott. Nem hiszek az ilyen eszközökben. Valószínűleg megpróbálnék olyanokhoz elmenni, akikről úgy sejtem, van valami szavuk.

– Van olyan törzsközönség, amely tüntetne azért, hogy ne zárjanak be színházat?

– Akad, de ez nem számottevő tömeg. A Katonának 8000 olyan nézője van, aki majdnem minden előadást megnéz. Csak akkor, ha nem hall róla valami rosszat. Ilyenkor ez megcsappan 4-5 ezerre. Ha valaminek jó híre lesz, ugrik a nézőszám. Ebből a 8 ezerből tüntetni 800-1500 jönne el. Nem számottevő. 100-150 embert bármelyik színház ki tud állítani magának, de a színház fontossága ilyen értelemben megszűnt.

– Ha már ennyit beszéltünk tüntetésről… kitüntető figyelemmel követed és megjegyzed, az ismerősöd közül kik látták az előadásaidat?

– Furcsamód, van egyfajta emlékezetem. Néha azon kapom magam, tényleg tudom, ki volt ott és ki nem, de ezt nem kérem számon. Elvárnám, szakmai minimum, hogy a Katona minden színésze lássa a saját színházának az előadásait. Szándékosan azért nem figyelem, hogy a színművészetis osztályomból ki jött el. Nem akarom ugyanis, hogy a tanítványaimmal való viszonyba olyan hiúsági elem bekerüljön, ami rólam szól és nem róluk. Mindig úgy kezdem a tanítást, hogy elmondom: lehet nézni engem, de senki nem mondhatja el a véleményét arról, hogy játszottam. Beszéljék meg egymás között, én viszont ne tudjam, mit gondolnak rólam. Persze, ki az a bátor, aki odapörköl az osztályfőnökének, hogy nem volt jó? És aki mégis megteszi, azt én – mint hiú művész – megjegyzem, és a bátorságát garantáltan leverem rajta.