Terrence Winter vezető forgatókönyvíró a Bakelit kapcsán azt nyilatkozta, hogy „mindig őszinte vagyok, ha történetmesélésről van szó”. Most, hogy véget ért a sorozat első évada, el kell ismernünk, hogy a nagy Winter őszinte volt, amikor azt mondta, hogy ő mindig őszinte volt – de kérdés, hogy miféle történet elmeséléséről beszélt.

Hiszen tíz epizód után sem derült ki, hogy miféle filmet akartak csinálni az alkotók, élükön Mick Jaggerrel és Martin Scorsesével. Családi drámát? Ehhez nagyszerű választás volt az érzékeny és finom Olivia Wilde a hanyagolt, mellőzött és megbántott feleség szerepében. De ehhez miért kellett folyton zenélni?

Vagy gengszterfilmet akartak? Nem biztos. De akkor miért kell ennyire erőltetni az Armen Garo által zseniálisan primitívre vett Corrado Galasso-féle keresztapa figurát? Vagy egy egyszerű vonalvezetésű, zenés krimit szerettek volna összehozni? Ehhez persze jó ötlet volt eltenni láb alól egy szétcsúszott rádióst rögtön az elején, de akkor minek kellett belekeverni a zenét?

A Bakelittel ugyanis az lehet a legfőbb baj, hogy túl sok szálat visz, s az egyik kioltja a másikat. Adott egy jó szándékú, de megbízhatatlan marha (Bobby Cannavale), aki életútjának felén két kokótúra között rájön, hogy nem csak pénzzel akarja megtölteni a zsebét, de élettel a korongokat. Ehhez társakat és zenekart keres, de belekeveredik egy gyilkosságba, közben elszúrja a kapcsolatát a feleségével, hazudik a barátjának, átvágja az üzlettársait, s az izgalom kedvéért még egy kis besúgást is vállal.

Holott azt ígérték nekünk, hogy a sorozat elvisz minket az 1970-es évek New Yorkjába, amikor egy és ugyanazon városban és egy és ugyanazon időben hódító útra indult a disco, a hiphop és a punk. Úgy látszik, önmagában ez nem volt eléggé érdekes. Fura. Nem volt eléggé érdekes a zeneipar. Egy olyan sorozatban, amely a zeneiparról szól. Kellett hozzá gyilkosság, családi dráma, krimi. Mondom, fura. 

A hiányérzetünket egyedül az pótolja, hogy a színészi játék azonban elképesztően erős: a főszereplő, Bobby Cannavale élete legjobb formáját hozza, nem beszélve Ray Romanóról, akiről eddig azt hihettük, hogy másodosztályú humorista – erre föl kiderül, hogy egy Zak Yankovich nevű balfék bőrébe bújva egészen nagyszerű színész. Mick Jagger fia, James Jagger is bebizonyította, hogy a híres apuka nem érdemtelenül nyomta be a sorozatba: kiválóan hozza a drogfüggő, üresfejű, ambiciózus sztárpalánta figuráját.

Sok rosszat és sok jót el lehet mondani az HBO sorozatáról, de azt nem, hogy közelebb hozta hozzánk az 1970-es évek amerikai zeneiparának kulisszatitkait. De sebaj, végül is magunkra vessünk: már majdnem elhittük, hogy a kirakat mögött van valami, ami nem az üzlethelyiség része.