Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat
Az okok sok mindenre vezethetők vissza. Arra is, hogy az Európa kiadó az évezred elején igen tetszetős kiadásban tette ismét elérhetővé az életművet, másrészt arra is, hogy jó szemű szerkesztők annak idején a legtöbb regény-sorozatba beleillesztették a műveit az Olcsó Könyvtártól a Magvető Világkönyvtáráig. Így lassan, de biztosan életünk részévé vált. Pezsgő mesélőkedve, olvasmányos stílusa pedig azt is elérte, hogy regényei, novellái nem csupán olvasottakká váltak, hanem bekerültek a kedvenceink közé. Beszédtéma lett a pohár bor mellett.
Persze, kellett ehhez a dél-amerikai irodalom némiképp divatszerű „felfedezése” is, a mágikus-realizmus előretörése. Marquez, Borges, Cortazar nevével emlegettük együtt, még akkor is, ha épp oly sok hasonlóság, mint különbség forrasztotta, illetve választotta el az összetéveszthetetlenül egyéni hanggal rendelkező szerzőket. A nyolcvanas, kilencvenes években, amikor épp a posztmodern zavarta meg a Nagy Történetekbe vetett hitünket, úgy soroltuk őket, mint valami mantrát: nem veszett még el a hömpölygő mese létjogosultsága.
Llosa épp attól volt érdekes, hogy megvolt benne Marquez varázslatossága, Borges titokzatossága és Cortazar játékossága, jó adag pajzánság, frivolitás, mely sosem vált öncélúvá. Legjobb műveiben a társadalomábrázolás, a perui mindennapok, a feszítő, s nem elhallgatható konfliktusok adják az egyébként csak fűszerként funkcionáló írói eszközök súlyát. S mindezt olyan könnyed, természetes elegyben, hogy olvasás közben fel sem tűnt, mennyi mindenről szól, hány hangon szólít meg minket. Nem hiába írja indoklásában a Svéd Akadémia, hogy a „hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” jár neki az egyik legrangosabb irodalmi elismerés.
Márpedig a hatalommal való „viaskodás”, titkainak, természetének kifürkészése már a ’63-ban megjelent első regényében, A város és a kutyákban felbukkan (az Ottlik-nagyregény, az Iskola a határon eleven párjaként) és folytatódik a Zöld palotán át A kecske ünnepéig, miközben a limai katonai iskola fojtó légköre országnyira nő. De ugyanilyen élményt nyújtanak a szerelem, a házasság és az írás misztériumait kutató művei is: Szeretem a mostohámat, Júlia néni és a tollnok, Don Rigoberto feljegyzései, Levelek egy ifjú regényíróhoz. S mindezt úgy, hogy egyszerre volt zsurnaliszta és elnökjelölt, joghallgató és spanyol nyelvtanár Párizsban.
Úgy is mondhatnám, hogy a szokott ideológiai és irodalompolitikai megfontolásokon túl újra az olvasás élményét díjazta a Svéd Akadémia. Hiszen a Nobel-díj kihirdetésekor csak az igazán beavatottak körében ismert Doris Lessing, az utóbb minden olvasói ellenkezést legyűrő Herta Müller, vagy az inkább jegyzett, ám könnyednek semmiképp nem nevezhető Le Clézio után egy irodalmi sikerszerző neve került elő a svéd mágusok kalapjából. (Jó érzés, hogy most egy-egy címet leszámítva nem utólag kell elkezdenünk az ismerkedést a díjazott éleművével, hanem már eleve ismerősről szólnak a hírek: Llosa műveit alig pár évnyi eltolódással, a hatvanas évek végétől olvashatjuk magyarul.)
Márpedig tudjuk jól, hogy a világsiker és az irodalmi teljesítmény csak ritkán fedi egymást. Ezért nem reménykedhet Coelho, az irodalmi giccs koronázatlan királya, és ezért biccenthet most megértően az olvasó Lettországtól Kanadáig. Llosa esetében ugyanis a népszerűség, az olvasottság és a teljesítmény ritkán tapasztalható együttállásban jelentkezik. Olyan író, aki egyszerre lehet a kényes ízlésűek, a kékharisnyák és a sznobok szerzője, viszont semmi köze a bulvárhoz, a gyorsan szerzett csillogáshoz. A járható, de nem a könnyű utat választotta.
S miközben az angol fogadóirodák leginkább az amerikai Cormac McCarthy-t, a japán Haruki Murakamit és a kenyai Ngugi wa Thiong’o-t várták befutónak (csak érdekességképpen: Nádas Péter igen előkelő helyen szerepelt a listán hét az egyhez odds-al), újra és újra felmerültek az örök esélyesek nevei (Ámosz Oz, Philip Roth vagy Joyce Carol Oates), Llosáról szép lassan mindenki megfeledkezett. Talán azért is, mert képzeletben már réges rég megítéltük neki a Nobelt.
Csak a svédek maradtak le egy ütemmel.
Magyarul megjelent kötetei:
Kölykök (1959 - Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyüs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967)
A város és a kutyák (1963 - La ciudad y los perros) (ford. Gulyás András, 1969)
A Zöld Palota (1966 - La casa verde) (ford. Benczik Vilmos, 1974)
Négy óra a Catedralban (1969 - Conversacion en la catedral) (ford. Gulyás András, 1973)
Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 - Pantaleón y las visitadoras) (ford. Huszágh Nándor, 1977)
Júlia néni és a tollnok (1977 - La tía Julia y el escribidor) (ford. Huszágh Nándor, 1983)
Háború a világ végén (1981 - La guerra del fin del mundo) (ford. Latorre Ágnes, 1996)
Mayta története (1984 - Historia de Mayta) (ford. Tomcsányi Zsuzsa, 1997)
Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 - Quien mato a Palomino Molero?) (ford. Csuday Csaba, 1989)
A beszélő (1987 - El hablador) (ford. Pál Ferenc, 1993)Szeretem a mostohámat (1988 - Elogio de la madrastra) (ford. Csuday Csaba, 1990)
Halál az Andokban (1993 - Lituma en los Andes) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 1996)
Don Rigoberto feljegyzései (1997 - Los cuadernos de don Rigoberto) (ford. Szilágyi Mihály, 2007)
Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 - Cartas a un joven novelista) (ford. Benyhe János, 1999)
A kecske ünnepe (2000 - La fiesta del chivo) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2001)
Édenkert a sarkon túl (2003 - El Paraíso En la Otra Esquina) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2003)
Izrael, Palesztina : béke vagy szent háború (ford. Benyhe János, 2007)
A rossz kislány csínytevései (2006 - Travesuras de la niña mala) (ford: Szőnyi Ferenc, 2007)
Utazás a fikció birodalmába - Juan Carlos Onetti világa (2008 - El viaje a la ficción - El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010)
