A budapesti olimpiára mindent egybevéve harminc éve készült ekkor már Magyarország. 1914-ben döntött úgy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy Budapest – amely már az első versengés alkalmával ajánlkozott a rendezésre, látva a görögök teszetosza hozzáállását – kiérdemelte az 1920-as játékok rendezési jogát. Aztán persze történt, ami történt, a világháborús vereség után még versenyzőként sem vehettek részt hazánkfiai az olimpián.
Ami viszont nem jelenti azt, hogy a remény is elhalt volna: az elkövetkező évtizedekben Magyarország mindvégig úgy tekintett önmagára, mint az egyszer már elnyert lehetőség birtokosára, és átlag négyévenként felröppent a hír, hogy most már aztán tényleg rendezési jogot kap Budapest. S habár olykor megszólaltak realista hangok is – Kelemen Kornél, az Országos Testnevelési Tanács elnöke például 1938 márciusában kimondta, hogy „Muzsa Gyula, a NOB magyar tagja csak azért jelentette be igényünket az 1944. évi olimpiai játékokra, hogy fenntartsuk jogunkat az olimpia megrendezéséhez. Egyelőre nem gondolhatunk a budapesti olimpiászra, de tíz év múlva, 1948-ban talán már lehet róla szó" –, a legelszántabb hívek elméletben nem ismertek akadályt. Bár Muzsa Gyula is a szabadságharc centenáriumát látta volna ideális dátumnak a rendezésre, 1938 áprilisában azzal az örömhírrel tért haza a kairói NOB-ülésről, hogy Magyarország az 1944. évi játékok első jelöltje. Aztán persze Helsinkire, végül Londonra szállt a lehetőség, de közben megerősödött az ígéret: 1948-ban valóban Budapest rendezheti az olimpiát.
|
| A Horthy Miklós Nemzeti Sportcsarnok makettje. |
Aminek nem is lett volna különösebb akadálya, leszámítva azt a tényt, hogy az országban addig a heves vitákon, szekértáborharcokon és elszánt lobbizáson kívül semmi sem történt az olimpiához minimálisan szükséges sportlétesítmények megépítése érdekében. A küzdelem ráadásul több fronton folyt: minek kellene felépülnie, hol található az ideális helyszín, és ki tervezze meg a roppant építményeket.
Hogy olimpiai stadionra mindenképp szükség van, az természetesen már a kezdetektől nem volt kétséges. A kapavágás nélkül eltelt évtizedek tervekben és fantazmagóriákban gazdag története remekül nyomon követhető Zeidler Miklós 1997-es tanulmányából: izgalmas figyelni, hogyan járta végig a képzeletbeli stadion a Vérmezőt, a rákosi réteket (ezt a kietlen katonai gyakorlóteret a húszas évek végén hivatalosan is kijelölték a szent célra), a Margitszigetet, Óbudát és az Aranyhegyet, Lágymányost és a Nádor-kertet, valamint a Gellérthegyet. (Az ugyancsak újra és újra szóba kerülő régi lóversenytérről, ahol majd az ötvenes évek elején végül csak fel fog épülni a stadion, 1934 márciusában borzadva írta a Magyar Szemle szerzője, Kaffka Péter: „a Keleti pályaudvar fekete környékének füstös levegőjében, ahonnét a megszennyezett levegő és szűk tér, rossz közlekedés még a lóversenyzőket is elűzte" teljes képtelenség sportversenyeket tartani.)
A tervek között voltak inkább hazafiasnak, mint megvalósításra érdemesnek minősíthetők – Póka-Pivny Béla 1928-ban például a Városligetre koncentrálta volna sportligetét, ahol a magyar testedzés olyan kiválóságainak állítottak volna szoboremléket, mint Hunor és Magor, a solymászó Ildikó és Gyöngyvér, valamint Toldi, Kinizsi és Lehel –, de a harmincas éveket már végigkísérték a valóban megalapozott és kiváló építészek által jegyzett elképzelések.
Rangidős tervezőnek Hajós Alfréd számított, aki a tízes évek óta csiszolgatta rajzait (1924-ben díjazták is őket a szellemi olimpián): számos helyszínre adaptálta az ideális stadiont, és rendszeres előadásaival igyekezett elérni, hogy se a terv, se az ő részvétele ne merüljön feledésbe. Borbiró Virgil és Árkay Bertalan viszont az aranyhegyi stadion ötletével került be a köztudatba: a megvalósítás viszonylagos olcsósága és az akkor távoli perifériának számító terület fejlesztésének városrendezési haszna olyan lendületet adott a tervnek, hogy az még a háború után is tartotta magát egy röpke ideig. Maróti Géza viszont Lágymányost, illetve a tőle délre fekvő Nádor-kertet preferálta, és a stadionligetet egy állandó kiállítási terület megteremtésével igyekezett összekapcsolni.
|
| Hajós Alfréd 1919-es stadionterve |
Ez utóbbi terv akkor kapott igazán lendületet, amikor építeni kezdték az új közúti hidat a Nagykörút déli vége és Lágymányos között. Egészséges versenyszellem látszott úrrá lenni a magyar sportbarátokon, akik elirigyelték – az ugyancsak olimpiára pályázó – Rómától a Forum Mussolinit a maga grandiózus létesítményeivel. 1936 tavaszán erre még népi kezdeményezés is ráerősített: a két hídfőnél lakó polgárok stadionbizottságot alakítottak, jelezve, hogy „a Horthy Miklós híd budai hídfője környékén mindenképpen a legméltóbb helyre kerülne a budapesti olimpia színhelyéül szolgáló Fórum Horthy' és az azt körülvevő modern sportliget". 1938-ban aztán Hóman Bálint kultuszminiszter is felkarolta a lágymányosi elképzelést, és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa – Maróti Géza bevonása nélkül – hozzáfogott a tervek elkészítéséhez. A konkrét építészeti pályázatot végül egy százezres stadion, a felvonulási mező, egy uszoda, a testnevelési főiskola épülete és egy ötezer fős olimpiai falu megtervezésére írták ki. Mivel a leadási határidő 1944 őszére esett, az eredményhirdetésre már sosem került sor.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a két világháború között az elköteleződés sűrű deklarálásán kívül semmit sem tett az ország a sportinfrastruktúra javítása érdekében. Ellenkezőleg: tekintve, hogy a stadionon kívül a majdani olimpia elengedhetetlen tartozékának minősült egy nagy sportcsarnok is, míg a stadion ügye komótosan haladt a maga útján, ebbe az irányba tettek határozott lépéseket. 1935 júniusában Hóman miniszter bejelentette, hogy „hamarosan elkövetkezik" az építkezés. 1936 decemberében Darányi miniszterelnök jelezte, hogy a következő év tavaszán megkezdik a Nemzeti Sportcsarnok munkálatait. 1937 nyarán már az volt a hír, hogy rövidesen kiírják a tervpályázatot. Fél évre rá erre sor is került: a régi lóversenytér területén felépítendő arénát úgy kellett megtervezni, hogy az ötezer fős csarnokot nyolcezer főre lehessen bővíteni, és a kerékpárpályával övezett küzdőtér „az összes szóbajöhető sportok részére alkalmas" legyen. A pályázat része volt emellett egy kisebb, ezerfős csarnok, valamint egy épület két nagyméretű és több kisebb gyakorlóteremmel.
A tervpályázat eredményét 1938. április 9-én hirdették ki. A 32 induló közül öten nyertek első díjat, a megvalósításra Müller M. Antal és Tóth Imre elképzelését szemelték ki közülük. A lapok folyamatosan hírt adtak az építkezésről: a terület átadásától a döntésen át, miszerint a kormányzó húszéves jubileumának örömére Horthy Miklós nevét kapja a csarnok, egészen addig, míg az ugyancsak pályázat útján kiválasztott elegáns fríz, Kocsis Andrásnak a sportok születését bemutató alumíniumszobor műve 1943 januárjában a helyére nem került. Magát a Nemzeti Sportcsarnokot 1941. december 6-án egy olasz–magyar ökölvívó-mérkőzéssel nyitották meg – 12-4 arányban a magyarok győztek –, és hamarosan repülőmodell-bemutatónak, könyvnapoknak és birkózóversenynek is helyet adott.
Az már más kérdés, hogy ez a sportcsarnok persze nem az, amit szónoklataikban oly sok éven át „nemzetinek" tituláltak a döntéshozók. Ez Rimanóczy Gyula és Gerlóczy Gedeon kiscsarnoka, ahol négyszáz négyzetméteres küzdőtér, tornacsarnok, birkózó- és vívóterem várta azt a mintegy ezer nézőt, amennyit az épület képes volt befogadni. Kegyes csalás volt ez, amelyhez egy ország asszisztált. A valódi sportcsarnok, amelyet végül Budapest néven avattak fel a Népstadion árnyékában, viszont egészen 1982-ig papíron maradt.
