Egy komplett társadalomtudományi elit nézte ugyanis csodálkozva 2006 őszén, hogy lám, Magyarországon is van militáns szélsőjobboldal, hogy nem az előítélet-kutatásokban és attitűdvizsgálatokban, Bácsfi Diána fotósoknak pózolt, évekkel ezelőtti karlengetéseiben vagy Csurka István Magyar Fórumban megjelenő, fordulatokban gazdag, egyébként rémunalmas összeesküvés-elméleteiben tombol az erő. Sokkal inkább azokban a „Becsület-napi” felvonulásokban, amelyeket évtizedeken át tétlenül nézett a baloldal és a hatóságok, továbbá számos külvárosi kocsmában, olyan műintézményekben, mint a Geronimo Motoros Club, olyan zenekarokban, mint az Oi-kor.
Ez a szélsőjobboldali underground 2006 őszén egy bizonyos beszéd kiszivárgásának eredményeképpen feljött a felszínre, megnyílt a rés a betonon, szétrepedt a föld, és az Egészséges Fejbőr, amely addig cigarettafüstben, olcsó sörben és borban úszó kocsmákban zenélt, egyszer csak a Blahán állított fel színpadot. Nem lent, hanem fent. Az underground szélsőjobboldalt nem látták, nem láthatták a kutatók, elemzők és politikusok, előbbiek ugyanis nem voltak benne a „mintában”, nem születtek róluk könyvek, mert nem látszottak a kutatóintézetek ablakaiból. Ez a felszínre kapaszkodott szélsőség kizárólag nemzetbiztonsági és rendőrségi jelentésekben létezhetett, bár, ahogyan az állam kezelte a kérdést, talán még azokban sem.
 |
| Szabó Bernadett |
Pacifikált tagjai alkották többek között a Magyar Gárda első generációját, amely szervezet a bolondját járatta a komplett jogrendszerrel, feloszlatták, újjáalakult, és mai napig ott avatja tagjait – ellendemonstráció-mentesen – a Hősök terén, a japán turisták legnagyobb örömére. Fényképezik őket, lassan már mi is megszokjuk. Ez a Magyar Gárda gyakran átveszi az állam szerepét (behívják falvakba, de megy anélkül is), néha aztán túl is játssza (lásd Gyöngyöspata). Ahol kevés a gárda, oda megérkezik a ketrecharcosokat is tömörítő Betyársereg. Kőkemény „legények”, nem kispályások.
Nos, ennek a szubkultúrának egy 1990-es évekbeli, alig látogatott honlapokról, magánkiadású könyvekből ismert ikonja állt mellettem azon a 2010. decemberi, sajtószabadság melletti tüntetésen. Nem sokan ismerhették fel, az átlagéletkor jóval alacsonyabb volt, mint az illető „bajtársaié”, öltözete pedig már egy „letett fegyverű” harcosra emlékeztetett, mintsem egy szkinhedszociográfia szereplőjére. S a diákok és a résztvevők egyszer csak elkezdték kiabálni: „Nem hagyjuk, nem hagyjuk!”. Mire a szkinhed, mintha csak magának mondaná, alig hallhatóan maga elé: „Már hagytátok”. Nem felkiáltójel volt mondata végén, sokkal inkább tárgyilagos, kijelentő felütéssel kommentált.
„Már hagytátok.” Nem kárörvendően, nem úgy, ahogyan egy szkinhedtől elvárná az ember. Semmi agresszió, sőt, mintha valami – és nem gondolom túl – szomorúság is vegyült volna a két kiejtett szó közé. „Már hagytátok” – állt mellettem polgári öltözetben az egykori kemény legény, és hirtelen megcsapott a mondat. Mi van, ha igaza van? Tulajdonképpen igaza van, és azóta is. Övé, de legalábbis barátainak egy csoportjáé az utca. A demokratikus ellenzék pártjai külön-külön egyetlenegy akkora tüntetést nem tudnának levezényelni, amely akár egy Tesco-gazdaságos Jobbik-tüntetéssel versenyezne.
„Már hagytátok” – szól a szkinhed. Igazságtalan volt, hiszen nem azok hagyták, akik ott voltak akkor azon a téren 2010 decemberében, hanem azok, akik nem. A 2010-ig a szociáldemokrata hagyományt, úgymint az utcai politizálást démonikusnak és Orbán eszköztárába soroló baloldal az évek hosszú sora alatt pacifikálta saját táborát. Nem arra gondolok e helyütt, hogy militarizmus lenne a másik véglet, hanem csak emlékeztetném az olvasót – aki vélhetőleg jobban ismeri a szociáldemokrata politikatörténetet, mint az első parlamenti napján okostelefonnal szelfiző baloldali politikus –, hogy az utca nem az ellenfél, hanem az utca a baloldal is. A baloldali értékvitákban olyannyira részt venni szerető „közértelmiségiek” (jelentsen ez a kifejezés bármit) reformdühük közepette elfelejtették felhívni arra a figyelmet, hogy az utcai politizálás démonizálása, ha közvetve is, de a tömegek lenézéséhez fog vezetni.
„Előbb-utóbb megunják, hazamennek” – mondotta Gyurcsány Ferenc. Igaza volt: az így értelmezett tömegek megunták, hazamentek, de mielőbb hazaértek volna, benéztek egy kádári módra gerjesztett népszavazásra (2008. március 9.), és de facto megbuktatták kormányát, amely tulajdonképpen egy folyamatosan mélyülő legitimációs válságban létezett 2006 ősze után. Ezek a tömegek nagy unalmukban 2010 tavaszán kétharmadhoz juttatták a Fidesz–KDNP-t, illetve mandátumhoz Royt. Aztán 2014-ben megint. Közben Roy is előbbre lépett, parlamenti alelnök, Gyurcsánynak pedig még frakciója sincs.
Ezek a tömegek sokkal bonyolultabbak, mint a gárdisták, vagy mint Bácsfi Diána volt. Ma, amikor Bácsfit néhanapján látom a Mikszáth téren összevissza sminkelve, batikolt pólóban, rövid, virágos farmerszoknyában, ezoterikus halandzsaságot zagyválva a sétálópartnerének, mindig felteszem a kérdést: kik és hogyan láthatták a mozgalma méretét tekintve akkor is garázsméretű hungaristát „a” veszedelemnek. Hagyta a baloldal, hogy Bácsfi Diána-féle felhúzható politikai sámánok eltakarják azt, amit egy vidéki városban éveken át láttam. Dunántúli szülővárosom mellett lévő település – Bőny – közelében szélsőjobberek rendszeresen kiképzéseket tartottak. Győrkös Istvánt, a Nemzeti Arcvonal vezetőjét már 17 évesen névről ismertem.
Aztán egyszer láttam személyesen is, amikor a vidéki pályaudvaron a kiképzésre érkezőket fogadta. Nem mertem volna akkor őket megszólítani, hogy „uraim, Önök szélsőjobberek?” Nem azért, mert nem voltak azok, vagy mert letagadták volna. Aki egy kicsit érdeklődött a városban a politikai szubkultúrák iránt, az tudta, hogy van az a „csapat”. Egészen addig ismeretlen volt a széles nyilvánosságnak, míg az Athena Intézet el nem kezdte bemutatni a szervezetet és a hozzá hasonlókat. Mi, tizenhét éves gimnazisták tudtuk azt, ami a helyi baloldali politikusokat soha nem érdekelte. Aztán, amikor a Nemzeti Arcvonal fellépett itt és ott, ők lepődtek meg a legjobban. Hiába már, hagytátok.
Aztán láttam egykori ismerőseimet, fájdalmasabb esetben barátaimat, amint elkezdenek szélsőjobboldaliként beszélni és élni. Holott echte balos attitűddel indultak. De a baloldal úgy intézményesítette magát a rendszerváltás után, hogy elfelejtett kulturális miliőt létrehozni. Fiatalok megszólítása – hányszor javasolta ezt értelmiségi a baloldalnak akár ezen lap hasábjain is. Az értelmiségi, aki pont annyira ismeri a fiatalokat, mint az, akiknek azt javasolja, hogy most már igazán meg kellene őket szólítani. Ha ismerné, nem mondaná azt a fiatal Jobbik-szavazókra, hogy mind fasiszták. Tudná, hogy számos megyei jogú településen (és főleg alatta) a fiatalokhoz csak a Jobbik megy el: a Jobbik szervez nekik filmklubot, hozza el nekik akciós sörbe ágyazott koncertre a Hungaricát vagy Fankadelit, nyit nekik könyvesboltot, várják szóróanyagaikkal az iskola előtt őket.
Ha nincs munka, nincs remény, és ahol nincs remény, ott van a Jobbik. Ezeknek a fiataloknak egy része nagyban szorong egy kinyíló világtól. Fent vannak a Facebookon, de nem angolul használják. Követik a híreket, de nem értik, hogy az ellenzék miért hajtogatja, hogy a kormánynak megegyezésre kell törekednie a bankokkal, mikor a haverokkal állandóan azzal viccelődnek: „van lakásunk, pontosabban a banknak van”. Nem értik, miért baj, ha „magyar darabokat” játszanak színházakban, amikor egyrészt olcsóbb lett a jegy, másrészt azokat legalább értik. Amíg a szüleik a rendszerváltás, addig ők a globalizáció vesztesei. Némelyik röhög a rovásíráson, de legalább alatta ki van írva magyarul is, hogy „mi a pálya”. Ők azok, akik nem tudnak elmenni, akiknek nincs mobilis énjük.
Ezeknek a szorongóknak eddigi életútjuk semmilyen személyes tapasztalatot nem nyújt ahhoz, hogy akár fogyasztóvá váljanak, akár formalizált keresőtevékenységet végezhessenek. Nem értenek semmihez, ami piacosítható lenne, nem tudják, hogy ők az Y generáció tagjai, de azt tudják, hogy a Kuruc.infón „ott van az irány”: multik, zsidók, romák, románok, Fidesz, kommunisták, MSZP, Bajnai, Gyurcsány. A felelősök ők, a megoldás a Jobbik. Más nem is megy el hozzájuk, mások hagyják őket. Magukra. „Már hagytátok” – szól a szkinhed. Hagytátok, hogy mi ott létezzünk a föld alatt, hogy évtizedeken át sajtóközleményben vívjátok antifasiszta harcaitokat. Hagytátok, hogy mikor futóbolondok nácinak adják ki magukat, valamelyik antifasiszta liga 20 fős tüntetést szervezzen a III/III-as csoportfőnökség egykori „munkatársával”, és mire mi jövünk, már senkit nem érint meg a sokadik felháborodásotok.
Hagytátok, hogy Bácsfi Diánák takarják el a mezőt, ahol a Nemzeti Arcvonal gyakorlatozik. Hagytátok, hogy Gerhard Schröder szónokoljon a Hollán Ernő utcában, de nem hagytátok tanácsot adni, hogyan kell fellépni a szélsőségekkel szemben. Hagytátok, hogy az utca stigmatizált legyen, hogy az így üresen hagyott teret szélsőségeseinkkel töltsük meg. Hagytátok, hogy nevetségessé tegyük a ’89-es jogrendet, mert már csak tollaslabda-egyesületnek nem jelentettük be a Magyar Gárdát, de majd azt is megtesszük, mert a Fidesz is béna. Hagytátok, hogy következmények nélkül mondhassa egy baloldali politikus a honvédelmi és rendészeti bizottság ülésén: „a bűncselekmények elkövetőinek nagy száma cigány származású”. Hagytátok, hogy a miskolci rendőrkapitány szégyene a baloldal szégyene legyen.
Hagytátok a Kuruc.infót, és még csak azt se tudjátok, most akkor pontosan ki is szerkeszti – legalább egy átlagbloggert kérdezzetek meg, ő jobban ismer bennünket. Hagytátok, hogy közéleti értelmiségiek nyakra-főre lenácizzanak srácokat, akiknek mi munkahelyet ígérünk. Nem adunk, csak ígérünk. Hagytátok, hogy politikusok azt hajtogassák, antiszemita az a szavazónk, aki azt se tudja, mit jelent a szó, viszont négy éve nincs munkája. Hagytátok, hogy romaellenes legyen a közhangulat a falvakban, mert sosem jártok arrafele. Hagytátok, hogy ne épüljön baloldali szubkultúra vidéken, hagytátok, hogy kakaóbiztos számítógépen röhögjön a szakmunkás. Hagytátok, hogy majálisotokra Zoltán Erika jöjjön fellépni a HétköznaPI CSAlódások helyett, hagytátok, hogy szavazóitok gyerekei hozzánk jöjjenek.
Hagytátok azt a pár száz fiatalt egyedül tüntetni ott, akkor, 2010. december 20-án – mondhatná mindezt a fenti szkinhed, akit azóta se láttam a budapesti utcán. De jó, hogy nem mondta. Ott és akkor ugyanis nem lett volna mindezekre mit mondanom. Szerencsémre nem is lehetett kíváncsi arra, mit gondolok. Nem érdekelte, ki vagyok. Nem vagy – gondolhatta. – Én sem vagyok, már nem harcolok. De nekem vannak „utódaim”, miénk az utca, ott vagyunk mindenhol, ahol ti nem vagytok. S ti sok helyen nem vagytok. Velünk százezrek vannak, veletek pár ezren. Ez van. De azért te ne hagyd magad, ellenfél nélkül a mi harcunk sem érdekes. Most mennem kell, unlak. Szebb jövőt! S ha elfelejtetted volna: már hagytátok!
