Biztosan más is megérdemli, bár az ember reméli, hogy ő pont nem, de miért is lenne kivétel. Megérdemli, hogy várni kell fél órát, miközben zajlik ez az érthetetlen vonulás. Mint azelőtt a személyvonatokon. Rengetegen mennek a Várkert bazár előtt balról jobbra, át a várakozókon, ugyanannyian mennek jobbról balra, és az ember szívesen mondaná, hogy ugyan, hová mentek, ott sem lesz jobb, de lehet, hogy ez az egyetlen út a két híd között.

Mindenesetre egy idő után feltűnnek olyan arcok is, akik az előbb még balról jobbra mentek, most meg jobbról balra, ezt már végképp nem tudom fölfogni, bár lehet, hogy így csökken a várakozás izgalma. Egy borízű hang büszke tulajdonosa is elbődül a közelben, hogy „kezdjétek”, meg „elmarad?”. A legnagyobb sikert azzal aratja, hogy „Charlie, bújj elő!”. Ideúton már láttam az emlegetett énekest, frissen festett hajjal, úgyhogy elő fog bújni, csak idő kérdése.

Az idő viszont lassan telik, negyed órával a kezdés után kezdik el csak játszani a Bolerót, az még tizenöt percet jelent, optimista becsléssel, de az optimizmus ezúttal bejön, Ravel végére beszivárognak a muzsikusok, az utolsó hang után pedig Leslie Mandoki szívére tett dobverőkkel meghajol, aztán Havasi Balázzsal egy nagyon hatásos számot adnak elő, a zongorista és a dobos egyszerre csapkodják hangszereiket. Mandoki a színpad közepén ül, így kicsit vezényelgetni is tud a verőivel, nem mintha szükség volna rá, de legyen mindenki tisztában azzal, ki a főnök. Mókus is belehegedül a dolgokba, lesz itt minden.

Leslie Mandoki Koszticsák Szilárd / MTI

Tényleg van is minden, Manfred Mann-dalok szólnak, és meglepő módon ugyanazon a hangon, mint amikor a hetvenes években ez új volt, és a Komjáthyn hallgatta az ember az Elvakít a fény című klasszikust. Komjáthy, emlékeim szerint, megőrizte a szenvedő szerkezetet, Elvakítva a fénytől címmel konferálta be a számot, de a lényeg, hogy itt és most ugyanaz a Chris Thompson énekel, mint akkor, és elég jól megőrizte a hangját. Nívós nosztalgiakoncert elé nézünk, amivel nem is volna semmi baj, ha egyszer ingyen van, csak egyfelől nyilván nincs ingyen, másfelől el kell viselni a háromnyelvű Leslie Mandokit.

Becsületére legyen mondva: szól előre, hogy hosszú lesz a koncert. Azt nem mondja, hogy elsősorban azért lesz hosszú, mert ő magyarul, németül és angolul tömjénezi magát, elmeséli mindazt, amit a napokban olvasni lehetett tőle a sajtóban, meg azt is, amit talán az újságírók sem akartak már leírni. „Ne felejtsétek el, kedves barátaim, hogy annak idején egy szaxofon birtoklásáért tíz évre elvitték esetleg az embert a Gulagra.” Ó.

Igaz, ezt már elmenőben hallom. Előtte még lement az a történet, amelyben az idősebb Mándoki halálos ágyán megesketi a fiát, hogy az unokáinak nem kell majd cenzúrázott újságot olvasni, és érzem, hogy még sok hasonló sztori van a művész tarsolyában. Tudom, hogy legenda csak abból lesz, aki maga is hisz saját legendaságában, és készséggel mesél ehhez hasonló történeteket önnön főszereplésével, de ennyit nekem nem ér se Chris Thompson, se a két y-ra végződő keresztnevű Lakatos. De talán még Charlie sem.