Szögezzük le gyorsan: a mostani koncerten nem voltak. Feszes és pörgős volt már az előzenekarként szűk háromnegyed órát muzsikáló Anthrax is: egy olyan rövidprogram, amelyben az Indians-t, az I Am The Law-ot és az Antisocial-t is előadják, ebben a körben kevés nézőnek tudna csalódást okozni.
Az Iron Maiden esetében pedig a csalódás esélye még elméleti szinten sem nagyon vetődik fel. Hat darab vérprofi zenész, aki saját kategóriájában minimálisan is a legjobbak közé tartozik.
Ha jól számoljuk, a mostani volt a tizenkettedik magyarországi koncertjük, vagyis kölcsönösen ismerik egymást a közönséggel (személyesen tudunk olyan rajongóról, aki az 1984-es hazai bemutatkozáskor még első generációs maidenesként volt jelen, a keddi koncerten pedig a gyerekeivel és az unokáival).
Semmi túlzás nincs benne, ha azt állítjuk: Magyarországon is nemzedékek nőttek fel ezen a zenén, Steve Harris basszusjátéka nálunk is fiatalok ezrei számára jelentett mintát és inspirációt – közülük ma már sokan hivatásszerűen pengetnek –, és aki figyelte, ahogy a majd' tízezer fős közönség állva, tapsolva énekli végig a Fear Of The Dark-ot, talán abban is egyetért, hogy ez a zene beépült a kortárs magyar kultúrába.
Éppúgy, mint a brazilba, a lengyelbe vagy a japánba.
A lassan bácsikorba lépő fiúk – a zenekarvezető 1956-ban született – fantasztikusan komplex számokat írtak: a Revelations-ban az ezredik meghallgatás után is felbukkannak új, eddig nem észlelt részletek, az 1980-ból való Phantom Of The Opera vagy a már említett, 1992-es Fear Of The Dark többtételes önálló zenemű – flamencogitárra, elektromos orgonára és zongorára komponált átiratok is vannak a Youtube-on, milliós lejátszással –, a krisztusi korú Iron Maiden című dal pedig már évekkel a speed metal tényleges megszületése előtt lerakta a műfaj alapjait.
Távolról nehéz elképzelni olyan koncertet, amely csupa csúcspontból áll, de a mostani valami ilyesmi volt. Bruce Dickinson némiképp szomorkásan jelentette be, hogy a Seventh Son of a Seventh Son köré épülő setlist ezen a turnén hallható utoljára: a Maiden már évek óta (és reméljük, még évtizedekig) ezt az elnyújtott, egy-egy albumot a középpontba állító búcsúfutamot játssza.
De a valóság inkább egy jubileumi best of összeállításhoz hasonlított, benne a komoly koncertek esetén kihagyhatatlan Fear-rel, a The Trooperrel, az Aces High-jal, a The Number of the Beast-tel.
A sebesség csupán egyszer lassult le kicsit, a Seventh Son közepén, amikor Dickinson néhány percre el is hagyta a pódiumot: legalább volt alkalmunk feldolgozni az élményt, és elgondolkodni rajta, hogy az, amit látunk, vajon egyetlen gigantikus opera – az eredeti definíció szerint: színpadon és jelmezben játszott zenés dráma –, vagy sok-sok kis operarészlet különféle darabokból.
Bruce Dickinson számról számra átöltözött és átlényegült, közben a háttérben hatalmas drapériákon a „címerállat", Eddie művészi reinkarnációi cserélődtek, az emelvényen pedig a pokol különféle teremtményei váltották egymást.
Az Iron Maiden koncertjein ezekből a műanyag rémségekből a kezdetektől sűrű a felhozatal, mára eljutottunk odáig, hogy még a hatalmasra fújt gumiszörny tenyerében is egy kisebb, de így is minimum embernagyságú másik gumiszörny vonaglott, pár dallal később pedig egy akkora óriás hadonászott a kardjával, hogy a szétterpesztett lába között az egyébként lengyel származású, szép szál harmadik gitáros, Janick Gers gitárral a kezében is kényelmesen át tudott sétálni.
|
A közönség és a zenekar kölcsönösen ismeri egymást
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A látványelemnek kitűnő Gersre, aki sokat pörgeti a nyaka meg a dereka körül a gitárt, és gyakran szambázik vagy kánkánozik pengetés közben, sokszor mondják, hogy zenebohóc, ám az elhamarkodott ítélkezés előtt érdemes eltöprengeni azon: vajon mennyire kell tudnia gitároznia annak, aki az Iron Maidenben szeretne bohóckodni.
Amúgy pedig a három szólógitárra és Steve Harris kihangosított, virtuóz basszusjátékára írt számok egészen különleges, telt és gazdag hangzást adnak, ami a fül számára is kiemeli a Maident az átlagból.
A csaknem kétórás programot három számból álló ráadás – Aces High, The Evil That Men Do, Sanctuary – zárta olyan tempóban, mintha velük kezdődött volna az egész.
Körülöttünk néhányan a Rainmakert meg az Afraid To Shoot Strangers-t reklamálták, de inkább csak félgőzzel, megszokásból: ehhez a műsorhoz nem igazán lehetett volna hozzátenni semmit, egyébként pedig a következő magyarországi koncert(ek)re is kell hagyni valami csemegét.
