Vannak egy város életében olyan időszakok, amikor a bölcsek szerint ne próbáljunk eljutni sehová; maradjon mindenki a fenekén, ki ne mozduljon otthonról, az autót pedig felejtse el. Ilyen időket élünk manapság is, most épp a Moszkva tér miatt. (Csak az egyszerűség és a közérthetőség kedvéért használom a tér régi elnevezését.)
Megélt már sok ilyen katasztrófahelyzetet ez a város, gondoljanak csak a nagykörúti villamossínek vagy a körúti csatornahálózat cseréjére, még korábban a metró és az aluljárók építésére, amikor egyenesen a Zagyváról felcipelt hídon közlekedtek a villamosok az Astoriánál, de a fővárosi ember számára örökké emlékezetes erőpróba marad a Baross tér maratoni átépítése is. Mindet kibírtuk, ezt is ki fogjuk. Legfeljebb a Moszkva – ha valaha befejeződik ugyan az átépítése – attól kezdve már soha nem lesz ugyanaz, mint azelőtt.
Mert erről a térről mindenkinek van legalább egy emléke. Rövidnadrágos, bakancsos, hátizsákos kölyökként hogyan indult a családdal a budakeszi erdőbe kirándulni, szamócát szedni. Pár évvel később aztán a 3875-ös számú Kossuth Lajos úttörőcsapat Sólyom őrsével ugyanoda, de kicsit más útvonalon, és milyen jó volt eltévedni. Később már a saját gyermekeivel a vadasparkba, aztán gombászni, és vinni a zsákmányt a Trombitáskertbe, a hétvégi ügyeletes gombaszakértőkhöz, akik a zsákmány felét természetesen egyből a kukába szórták. Meg persze emlékek könyvekből, lapokból, a filmvászonról, galériákból vagy haveroktól, mely történetmesélések rendszerint azzal a kérdéssel indultak: És arra emlékszel, amikor annak idején a Moszkván...? És mi persze emlékszünk.
