De azért nem akarom kikerülni a választ. Mostanában, így néhány nappal a negyvenedik születésnapom előtt, gyakran elkap egy szorongás, hogy azzá a géppé, vagy mondom szelídebben: termékké lettem, amit én magam hoztam létre. Rettegek, hogy nem tudok kilépni belőle.
– Arra a fokú népszerűségre gondoltam, ami már jó értelemben márkanév is. Ahogy mondta is az előbb, az irodalom Pepsije vagy Zanussija: tudja az olvasó, hogy mit vesz. Letehető teher ez, vagy épp ellenkezőleg: felhajtóerő?
– Közhely talán, de minden regénynek megvan a maga regénye, ráadásul ez egy egységes folyamat. A könyv fogadtatása az előző értékelése is egyben. És nem elég ez, az új miatt az összes addigi is új pozícióba kerül, máshogyan fogjuk olvasni őket. Az én esetemben különösen, hiszen a szereplők visszajárnak, évtizedekre belakom a helyszíneket. Az olvasók, ha vannak, nagyon kritikusak, meglepően jó szemük van, és én legalábbis az utóbbi időben azt tapasztalom, meg is mondják pőrén a véleményüket. Szóval lehet mind a kettő, lendületet is kaphatok tőle meg lebénít. Rajtam is múlik.
– Pár évvel korábban még azt mondták, hogy nem jó, ha írás közben az olvasóra gondol a szerző. Sőt, lehetőleg úgy írjon, mintha az olvasó nem is létezne. Akkoriban az elzárkózó, arisztokratikus Mészöly Miklós volt az ideál. Mi változott? És mégis: milyen cifra dolgokat mondanak a kritikus olvasók?
- Írás közben én sem gondolok másra, se az olvasóra, se magamra, de az már egy éteri állapot. Ha megvan a nyelv, a világ, a karakterek, akkor már elérhetem az emlegetett és áhított mészölyi lebegést. Nekem ezek a szakmai szempontból legfontosabb és legélvezetesebb időszakaim. Addig viszont nehéz eljutnom, hiszen
le kell fosztanom magamról a szorongásaimat, a megfelelési kényszert, a jófiúságot.
Most, a Jelmezbál esetén ez biztosan sikerült. Ez nem jelenti azt, hogy a könyv jó, azt jelenti, hogy csak belső szempontjaim voltak. A napokban egy paksi könyvbemutatón már volt olyan olvasó, aki másodszorra olvassa, jegyzetel, lapozgat, családfát rajzol. A nyugdíjas tanárnő rám nevetett, hogy nehéz, sokat lapozgat ugyan, de élvezi. Most akkor Mészölynek van igaza, nem?
– Még az is lehet. Viszont eléggé talányos műfajú az új regény. Egyszerre bűnügyi történet, családregény, novellafüzér, amelynek szálai végül összeérnek. Mi volt meg belőle leghamarabb: a gomb vagy a kabát?
– Milyen érdekes, hogy a műnemek közti keveredést természetesnek tartjuk. Sőt a fiatalok gyakran küldenek költői prózákat az Élet és Irodalomba. Divat az új érzékenység, de a műfajon belüli szabadság, ha prózáról van szó, zavarba tud hozni bennünket. Most akkor a Jelmezbál micsoda? Novellafejezetekből álló regény? Hogy lehet az? Abból indultam ki, hogy a család egy olyan színház, amelyben mindenki főszereplő. És annyi nézőpontja van egy történetnek, ahányan megélték. Minden karakternek megvan a saját világa, meséje, drámája. Ehhez kerestem szerkezetet, vagyis akkor, az ön analógiáját használva, gombhoz a kabátot.
Régóta dolgozik bennem a Ponyvaregény mint struktúra.
Elvarratlan, egymástól távolinak látszó történetszálak, amelyeknek előzménye is van, folytatni is lehetne őket. Szóval ezek mint a réteslapok, egymáson hevernek, és mégis, minden figura sorsa kirajzolódik belőlük. Szándékom szerint ilyen a Jelmezbál is.
– Azt hallottam, hogy az első olvasója, Darvasi László javaslatára szinte teljesen átírta az első változatot. Ennyire befolyásolható?
- Darvasi nagyon-nagyon szigorú volt, de hát nem is lehet másképpen. Az első, külső szem felelőssége volt az övé. Úgy leteremtett, hogy két hétig nem tudtam kinyitni a kéziratot. És ez szerintem nem a szerzői függetlenség vagy önérzet kérdése. Mert ha őszinték akarunk lenni, mindig tudjuk, legbelül mindig érezzük, hogy rendben van-e, amit kiadtunk a kezünkből. És az első verzió tényleg kopott volt, kevés. Csak azt kellett megvárnom, hogy ezt a bizonyos belső intuíciót felszínre tudom-e hozni. És akkor történt, hogy édesanyám otthon elővett egy rakás régi papirost. A Mellettem elférsz hősei, mintái hirtelen jelet adtak magukról, megszólítottak. Zsírbeszolgáltatási papírostól kezdve leszerelési kiskönyvig. Egy napig fényképeztem otthon a dokumentumokat, hogy itt is velem maradjanak.
– Mit tükröztek vissza ezek?
- A megtalált papirosok között ott volt dédapám leszerelési okmánya. '19-es, még nincs rajta fotó. De részletesen leírják a külsejét, az álla ívét, a szemöldöke színét. Azt, mondjuk, jótékonyon elhallgatják, hogy megvakult Doberdónál, ezért kerül ki a sorállományból. Őze tata ezt sohasem bírta feldolgozni. A dédmamám közel hatvan évet élt le nélküle, felnevelte a nagyanyámat, a testvérét, és még engem is sokat kergetett az udvaron. Az egyikük sorsa történelem, a másik, hiszen majdnem megérte a XXI. századot, személyes élmény.
– Mi a viszony a korábbi regényei és a mostani között? Az nyilvánvaló, hogy nem folytatása és nem is előzménye a többinek. De sok a közös pont.
– Olyan az egész, mint egy nagy foltmunka. Egymásra lógnak a könyvek, visszaköszönnek a szereplők, továbbíródnak a történetek. A Mellettem elférsz Domosa itt már halott, a felesége, Márta özvegységének történetében mégis előkerül. Az egyik főszeplő, Szoloványi Vera belecsöppen a Megyek utánad nagy jelenetébe, látja, ahogy Daru igazgatói intőt kap. A Mellettem névtelen famíliája Dániel családként kerül elő, és folytatódik az életük. De lényegi különbség, hogy most nők a főszereplők. A női drámák, az asszonyi kitartás van legelöl.
– Férfiként mennyire lehet erről autentikusan beszélni? A gender legfanatikusabb alkotói szerint ez amúgy is kész szentségtörés.
- A gender szempont éppen úgy jön ide, mint bármiféle más olvasói elvárás. És abban maradtunk, hogy Mészöllyel értünk egyet.
Ráadásul, ha a női test működését, az asszonyi kiszolgáltatottság megélését nem lehet elképzelni, akkor történelmi korokat és egyéb távlatokat sem szabad.
Ettől még lehetnek kételyeim persze, hogy jól sikerült-e, hogy hitelesek-e a karaktereim.
– A kilencvenes években az aparegények szaporodtak el, most viszont a családregények korát éljük. Miközben azt látjuk a mindennapi életben, hogy maga a család egyre kevésbé fontos, és most nem feltétlenül a szinglihordákra gondolok, ahogy azt a politikusok látják néha. Mit gondol erről?
- Nem tudom, van-e összefüggés. Hogy a család társadalmi szerepe, mondjuk a szétszakadt családok, ahol a fele egy bajor külvárosban áll a futószalag mellett, a másik fele meg a bokrosi kutyatápgyárban robotol, szóval, hogy ezek felől nézve értelmezhető-e, hogy a családregények divatba jöttek. Inkább azt tudom megfogni, hogy ez a valóság az én új könyvemben is ott van.
Az özvegyutcák, ahol már egy férfi sem maradt, a termékbemutatók, a valóság elől vallási szektákba menekülő fiatalok kerülnek elő. Szóval inkább a családregény lesz olyan töredezett, mint a valóság.
Bízom benne, hogy nem nyomasztóan, hanem inkább tükörhelyzeteket generálva.
– Az elmúlt időszakban elég sok minden felborzolta az irodalmi élet csöndes vizeit. Például a Csontos-féle Kertész Imre-nekrológ vagy Orbán János Dénes százötvenmillió forintos tehetségnevelő kezdeményezése.
– Nagyon el vagyok keseredve.
Mostanra éppen annyira cinikussá és gátlástalanná vált a kulturális közélet, mint amilyen az ország.
És egyre romlik a helyzet. Meg aztán legyünk önkritikusak, ebben mi is hibásak vagyunk. Én is. Nem elég, hogy tévékritika címén megírom az Élet és Irodalomba, mit látok magam körül. Bár, ugye, attól függ, honnan nézzük, mert a másik oldalról szemlélve ahhoz is kell bátorság, hogy látni, mondani merjem. Mert ennek is megvannak a következményei, a köznek csúfolt médiumok szerint hat éve nem írtam semmit.
– El tud olyat képzelni, ami végképp elvenné a kedvét az írástól?
– Persze. Ez egy nagyon kiszolgáltatott állapot, és
törékeny helyzetben vagyunk, ne szépítsük.
A lelki tényezőket nem lehet kizárni, a tehetség meg múló állapot. Ha eladod magad, vagy a magad generálta belső okok miatt összeroppansz, akkor oda minden. Ha valaki komolyan gondolja, hogy ő alkotó ember, ha erre tette fel az életét, akkor ezt a kincset, a saját hitelét, emberségét a tehetsége mögött óvnia kell. Az MMA-s júdáspénzzel szemben vagy a saját rossz énje ellenében is.
– Néha annyira abszurd helyzetek történnek körülöttünk, hogy könnyű elhinni: mi magunk is egy élénk képzeletű író szereplői vagyunk. Ha így lenne, mit kérne az alkotójától?
– Én sokkal jobban örülnék egy lassan hömpölygő, óvatos történetnek kispolgári miliőben.
Írjon csak minket becsületesre, unalmasra, nyugodtra, veteménnyel és kiskapával. Lehessen rajta szunyókálni.
A múltkor kaptam egy jó kis jelenetet az „égi írómtól”: rotáltam apósoméknál. Városiaknak mondom, ez az, amikor rotakapával megdolgozod tavasszal a földet, jó mélyen, és akkor porhanyós lesz tőle, puha. Húsz éve nem csináltam ilyet, el sem tudom mondani, milyen szembesülés volt. Ha nem lennék ilyenkor önmagam paródiája, azt mondanám, létélmény. Igaz, amikor másnap azt kérte a feleségem, hogy töltsek neki egy pohár teát, nem bírtam felemelni a kancsót. De akkor is. Ilyen jeleneteket kérek még!
