– Ha ön kapna húsz percet, hogy meséljen az életéről, mi férne bele?
– Tízéves szakaszokra osztanám az életemet. A hatvanas években az Egyetemi Színpad volt fontos, a hetvenes években a 25. Színház, a nyolcvanas években a kaposvári időszak, a kilencvenes években a Merlin, aztán 2003-tól öt és fél évig a Nemzeti Színház igazgatása, hét éve meg a szombathelyi Weöres Sándor Színház vezetése. De így körülbelül három-négy perc jutna egy-egy időszakra, az pedig semmire sem lenne elég. Úgyhogy alighanem hétköznapi történeteket mesélnék én is.
– Megteszi ezt a Széllel szembe című stand-up-estjén. Amelyben felbukkannak múltbéli történetek és meglepő módon versek is.
– Bár a stand-up nagy divat manapság, csak az elnevezés új mifelénk, a műfaj nem. Hiszen stand-upos volt például Kellér Dezső, Ősz Ferenc vagy Hofi Géza is. És bár
elismerem, hogy van ennek a műfajnak manapság is néhány tehetséges képviselője, de a többségükre ez nem jellemző.
És mivel tele vagyok nagyon jó, kipróbált történetekkel, arra gondoltam, érdemes ezekkel a közönség elé állni. Csakhogy én a verseket is nagyon szeretem, miközben tudom, hogy ezeknek már nem nagyon van piacuk. Így az én estemben előbb mintegy trójai falóként betolom a remek történeteimet, aztán a ló oldalán kinyílik egy ajtó,majd előbújik mögüle Kosztolányi, József Attila, és a többiek. Akkor már nincs menekvés: a közönség a történetek mellé verseket is kap. Egyébként azt is szoktam mondani, hogy ez az est egy bizonyítási eljárás, mégpedig arra nézvést, hogy lényegében a versmondók is standuposok. Mert mit csinál a standupos? Beszámol a közérzetéről vagy elmond egy történetet. És mit csinál az, aki verset mond? Ugyanezt.
– Amikor az ATV-be néhány hete születésnapi beszélgetésre hívták, azt mondta, önnek az a legnagyobb ajándék, ha a szombathelyi Weöres Sándor Színházról mondhat néhány szót.
– Nehéz erről közhelyek és pátosz nélkül beszélni. Egy egyházi analógiával próbálom megmagyarázni. Ha az egyházat és a színházat kicsit hasonló feladattal bíró és hasonló hierarchikus rendszerben működő intézménynek tekintjük, amelyeknek különféle rendű és rangú szolgái vannak, akkor én a színházban lehetnék talán már egy püspök, akinek alkalma lenne a „bazilikában misézni”. Ahol a legjobb, portugál misebort kapnám, a hívők áhítatosan innák a szavaimat, körülöttem minden pompázatos és megrendítően szép volna.
De én inkább afféle misszionárius vagyok, aki talán a püspökhöz hasonlóan fontos feladatot végez, de kevésbé látványos és ünnepélyes körülmények között, miközben még az is lehet, hogy megeszik a bennszülöttek.
Nekem a Szombathelyen létrehozott, és általam vezetett színház kapcsán hét évvel ezelőtt az a kissé tán beképzelt ideám volt, hogy a színház segítségével megváltoztatom egy kicsit azt a mikrotársadalmat, amelybe belecsöppentem. Azt hittem gyorsabban megy, ám időközben rájöttem, évtizedek kellenek ehhez. De mit csináljak, hiszek benne, ez az én megveszekedett mániám.
– A színház mennyire tud ellenállni a politika, közélet viharainak?
– A színház feladata az is, hogy a történelem örökérvényű problémáiról beszéljen. A hatalom és a nép viszonyáról, a hatalomvágyról, a kiszolgáltatottságról, félelmekről. Így a színház csak politikus lehet, mert a világban mindig léteznek ezek a bajok. A rendszerváltás előtt a hatalom tartott a színháztól, az értelmiségtől, a művészektől, a politikusok azt kívánták, hogy békességben legyenek velünk, ezért még az ellenzékinek tartott színházakat is nagyjából békén hagyták. Aztán megtörtént a rendszerváltás, a színház elveszítette azt a pozícióját, amiben addig volt, és az emberek sem vágytak már arra, hogy a színpadról olyanokat halljanak, amit addig máshol nem lehetett kimondani.
Demokrácia van, szólásszabadság. És most, hogy a színház elveszítette a fontosságát, a hatalom azt csinál vele, amit akar.
Fütyül a szakmai szempontokra, csak az számít, hogy a vezetőnek kinevezett emberekkel milyen a viszonya.
– A Szombathelyen bemutatott Vitéz Mihály viszont nem kíméli a hatalmat.
– A Vitéz Mihály egy olyan pályázatra érkezett, amelyet 2013-ban, a színház névadójának, Weöres Sándornak századik születésnapjára hirdettünk. Egyetlen feltételünk volt, hogy Weöres Sándor Testamentum című írásának szellemében szülessen. 175 érvényes pályamű érkezett, és a zsűrinek Székely Csaba darabja tetszett legjobban, amelyben kicsit lerántja a leplet a románok által áhítatosan tisztelt Vitéz Mihályról, és bemutatja, hogy egy egyszerű senkiből hogyan lett egy nagyon nagy úr, aki visszaél a hatalmával, egymásnak ugrasztja az embereket. És ebben az esetben sem a darab tehet arról, ha áthallásos. Ha itt nem lenne semmi baj, akkor látnánk egy XVI. századi történetet, csodálkoznánk rajta, aztán hazamennénk. De én azt sejtem, hogy ez a darab száz és még száz év múlva is áthallásos lesz. Akárki is ül majd a trónon. És, ha a jelenkori bajkeverők úgy érzik, hogy róluk szól egy-egy darab, azért nem a színmű a hibás.
– Miközben vezeti a szombathelyi színházat és játszik is ott, felbukkan a Radnótiban, a Rózsavölgyi Szalonban most éppen Hindi Brooks Romance.com című darabjában, stand-upol, és rövidesen játszik az operettszínházban is. Jól bírja?
– Kérdezze meg a megszállott bélyeggyűjtőt, hogy neki mennyire fárasztó éjt nappallá téve rendszerezni, katalogizálni és babrálni a bélyegekkel.
Nekem a színház a hobbim, én azzal babrálok éjjel-nappal.
Az elmúlt hetekben voltam 72 éves, és igazából már csak arra koncentrálok, hogy jól működjön a szombathelyi színház, valamint arra, hogy saját magam számára a lehető legtökéletesebben formáljam meg azt a szerepet, amit elvállalok. Amíg nekem a jóisten energiát és képességet ad, és a fizikai állapotom is lehetővé teszi, mást már nem csinálok, csak tudásom legjavát adva tágítom magam körül az űrt, amit majd magam után hagyok. Tudom, hogy ez senkinek sem fontos, de én azért tisztában akarok lenni azzal, hogy mekkora hiányt okoz majd a távozásom.
SZABAD ÖTLETEK JEGYZÉKE Február 18-án Jordán Tamás József Attila művét adja elő a Gödör Klub – Spicc Színpadán.
