Volt alkalmam egyszer egy kötéltáncos nyakában, számomra reménytelennek tűnő magasságban eltölteni néhány másodpercet. Pontosan annyit, amennyi idő alatt gyakorlásképpen átsétált a Fővárosi Nagycirkuszban kifeszített drótkötélen. Jó, nem voltunk magasan, de azért alighanem embereset lehetett volna esni néhány méterről is.
Azt kérdezik, féltem-e. Féltem. Féltem, de akkoriban, kezdő és lelkes újságíróként még úgy gondoltam, a jobb megértés érdekében a tollforgató minél mélyebben kukkantson bele interjúalanya életébe. És ha ez az interjúalany történetesen egy olyan artista, aki drótkötélen mutat be kunsztokat, akkor az újságírónak sem árt kipróbálnia, hogy odafent is eláll-e a lélegzet. Eláll.
 |
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Volt alkalmam az elmúlt néhány évtizedben számos cirkuszműsorról írni, láttam a fizika törvényeit kigúnyoló világszámokat, de láttam kétes szenzációkat is. Láttam halállal kacérkodó, legyőzhetetlen játékosokat, légtündéreket, ördögi alakokat, kedves és csúf állatszámokat, láttam a csodák régi vágású, emberközeli világát és új szemléletű, a társművészetekkel összekapaszkodó attrakciókat is bőven. És láttam jó néhány budapesti nemzetközi cirkuszfesztivált. A legutóbbit, a tizenegyediket éppen néhány napja.
