A nagy művészasztalnál ülve, kollégákkal és ifjú rajongóktól körülvéve, gyakran törölgette a párás ablakot, hogy jobban láthassa az Andrássy úton sétáló csinos pesti dámákat. A kávéházi asztalnál is építészeti formákon és dekorációs ötleteken törte a fejét, s szalvétára vetett skicceken rögzítette őket.Nagyon is elképzelhető, hogy olykor a női szépség iránti lelkesültsége lényegült át építészeti formákká: híres épületei értelmezhetők egy bohémes hajlamú zseni grandiózus, virág özönös udvarlásának is.
De hogy az elejéről kezdjük: a kiállításon látjuk a mester néhány érdekes gyerekkori rajzát, romantikus elhelyezkedésű hajlékok képét, és köztük egy botanikai illusztrációnak is beillő rózsát, amelyben már szinte benne van a jövő. A házain majdan megjelenő magyaros ornamentika. Korai épületei azonban, melyeket Pártos Gyulával tervezett, még a korszak átlagába belesimuló, historizáló munkák voltak: a Soroksári úti Honvédmenház vagy Kecskemét város pesti bérháza.
Pártossal és Hauszmann Alajossal egyébként együtt tanult 1867–68-ban a Bauakademién Berlinben, albérleti lakótársak is voltak. Hauszmann így emlékezett rá: „Ödön volt közöttünk az úr, mert neki volt közöttünk a legtöbb pénze, és a legelegánsabban tudott öltözködni. Az akadémiára ugyan szorgalmasan járt velünk, de keveset produkált, és komoly kitartó munkára nem volt kapható.”
Az említett jó anyagi háttér főleg a család kőbányai tégla- és kerámiagyárának volt köszönhető, amely befolyásolta Lechnernek a kerámia iránti vonzalmát is. A kiállításon erre a családi üzemre a gyár terméke, egy JL monogramos tégla utal. Az addig keveset produkáló építész feleségének korai halála után, az 1870-es években Franciaországban vagy harminc vidéki kastély építésében működött közre.
Hazatérve, ottani tapasztalataival felvértezve építette meg Pártossal együtt a MÁV nyugdíjintézeti bérházat (a ma üresen álló „Balettintézetet”), a szegedi városházát, a nagybecskereki megyeházát.Majd 1889-es angliai útja fordította drasztikusan a magyar stíluskeresés felé, megismerkedvén Londonban a magyarhoz hasonlóan virágkedvelő indus és perzsa művészettel. A kecskeméti városháza tervei már ennek a hatásnak a jegyében születtek.
|
| A művész gyerekkori rózsája |
1890-ben „Keletre, magyar!” jeligével adta be terveit az Iparművészeti Múzeum pályázatára. És azután következtek a lechneri, „magyaros” szecesszió következő két évtizedének remeklései. Az Iparművészeti Múzeumnak, a Földtani Intézetnek, a Postatakaréknak különkülön szekciót szentel a kiállítás, közelről is megmutatva például mindegyiknek egy-két jellegzetes Zsolnay kerámiadíszét.
Lechner így vall munkáiról: „Mindegyik művem csak egy kísérlet, összességében is csak egy dadogás, egy abc ahhoz a formanyelvhez, amelyen egy későbbi utód, egy ihletett művész a képzőművészet ódáit, himnuszait megteremteni van hivatva”. „Magyaros” stílusának továbbgondolója pedig Baumgarten Sándor, Komor Marcell, Jakab Dezső, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Lajta Béla és Vágó József volt többek közt, de – s ez már nincs a kiállításban – egészen máig hat például Makovecz Imre, Cságoly Ferenc és az organikusok épületeiben.
A Lechner ábécéje nyomán ódákat zengő utód mindmáig nem született meg. Az idők sem kedveztek ehhez: a néhány héttel a halála után kitört I. világháború egészen más irányt adott a világnak.
