Lázadni emberi dolog

– Három- vagy négyéves voltam, amikor észrevettem, hogy vicces rajzokkal anyámat meg tudom nevettetni. Imádtam őt, így nagyon sokszor rajzoltam. De önhöz hasonlóan valójában irtó béna voltam. Ha lerajzoltam egy tehenet, fölé kellett írni, hogy tehén, hogy minden világos legyen. Tehát természetesnek vettem, hogy a rajz mellé muszáj szöveget rakni. Különben is sosem hittem a művészet és a tehetség viszonyában: minél többet rajzolsz, annál jobb leszel. Mindebből következik, hogy imádom csinálni, rengeteget rajzoltam, rajzolok most is. Az egyetem alatt, miközben egy reklámügynökségnél dolgoztam, ismerkedtem meg Tom K. Ryannal, a Tumblweeds nevű komikus westernképregény kitalálójával, és megkért, hogy legyek az asszisztense.

Kutyás képregény már volt, a szúnyogot nem szerették eléggé, jött hát a gonosz macska THEGARFIELDSHOW

– Mikor pattant ki Garfield karaktere a fejéből?

– Amikor realizáltam, hogy a kutyák milyen népszerűek, például Marmaduke vagy Snoopy. Gondoltam, ha a kutyabarátok veszik a képregényeket, akkor eljött az idő, hogy valaki a macskásokra is gondoljon.

– Szóval macskás.

– Van otthon egy macskám meg egy kutyám is. A stúdióban viszont két macska is lakik velünk: Milo és Elvis. Rendszeresen véleményezik az eseményeket.

– Garfield a világon mindenhol, demokráciákban és diktatúrákban egyaránt népszerű.

– Ennek az is lehet az oka, hogy Garfield azért tényleg azt mondja, amit a szíve diktál. Szabad lélek. A szocialista országokban állítólag a szólásszabadság szimbólumaként tekintettek rá. De mivel tényleg egy macskabőrbe bújt emberről van szó, nem gondolom, hogy politikailag túlságosan érzékeny lenne. De éppen ezért mondhatott ki olyan dolgokat, amelyeket ember karaktertől nem toleráltak volna.

– Garfield gonosz vagy csak fájdalmasan őszinte?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy könnyedén megtesz olyan dolgokat, melyeket elvileg nem volna szabad. Azt hiszem, mind szeretnénk nap mint nap henyélni és desszertfetisiszták lenni.

– 1978-ban jelent meg az első Garfield. A világ azóta nagyot változott.

– A képregény műfaja szerencsére nem. Ez nagy mázli. A terjesztés más kérdés. Annak idején úgy háromszáz ismert képregényrajzolót tartottak nyilván, ma a netesekkel együtt háromszázezren lehetünk. És sokan nagyon jók! Az olvasók tehát csak nyertek a változással.

– De maga Garfield változott?

– Az égvilágon semmit. Ugyanolyan lusta és kövér, mint volt. Az változott, ahogy a világ tekint rá. Annak idején ő volt a „rosszfiú”. A Beavis és a Butthead vagy a South Park után átkerült a jók közé. Ma már teljesen mást jelent lázadni.

– Bár elég sok Garfield-képregényt láttam már, sosem futottam bele ugyanabba. Hogyan tudja számon tartani, hogy ne „ismételjen”?

– Harminchat év alatt csak kétszer fordult elő, hogy nagyon hasonló geget lőjek el. Erre egy tízéves fanatikus rajongó hívta fel a figyelmem, szóval ő jobban képben volt, mint én. Ez pedig nagy szó, mert több mint 12 ezer gegen vagyunk túl. Kínosan ügyelek az eredetiségre, rendszeresen visszanézem a régi kiadásokat, melyeket okosan katalogizáltunk. Persze most mondhatnám, hogy na bumm, nagy szó, mert tulajdonképpen csupán két témát járunk körül: az evést és az alvást.

– Több tévés és két mozis változat is készült…

– Ezt most lehet, hogy nehezen hiszi el, de sokkal könnyebb volt a forgatókönyvet megírni, mint egy geget. Papíron három kockában kell megoldanom, hogy létrehozzak egy szituációt, a filmen nem kellett ilyen „kimértnek” lenni. Annyi szót és más eszközt használhattam, amennyit csak lehet.

– Péntek 13-án beszélgetünk. Hisznek a fekete macskákban?

– Nem, sem Garfield, sem én nem vagyok babonás. Ugyan 111 országban huszonnyolc nyelven érhető el a sorozat, és tudatában vagyok annak, hogy számos kultúrában a fekete macska a balszerencsét jelképezi, de nem a mi univerzumunkban.

– Mennyi idő alatt rajzol meg egy geget?

– Kevesebb mint egy perc alatt. Mivel ez olyan nekem, mint az aláírás.

– Gondolt már a visszavonulásra?

– Dehogy. Ceruzával a kezemben fogok meghalni.