Már csak egyet kell aludni. Vagy hármat. Vagy hatot - kinek melyik előadásra szól a jegye. A koncert, amire vártunk egy éve, vagy legkésőbb az évad kezdete óta, ki mikor tudta meg, hogy Cecilia Bartoli háromszor énekel Budapesten. Itt van az országban. Utoljára 1983-ban éreztem ilyesmit, Leonard Bernstein budapesti vendégszereplésekor. Hogy pusztán a jelenlététől, a koncertre várástól vidámabb helyen lakunk. Ehhez képest a hangverseny maga már szinte másodlagos.

Cecilia Bartoli

Csak hát mindig az utolsó napok voltak a leghosszabbak karácsony előtt is, ekkor akar a gyerek már délután is lefeküdni, hátha az is alvásnak számít. Nyüglődés ellen van ez a DVD, Händel Semele című operája Zürichből, Bartolival a címszerepben. A történet ismerős a Trencsényi-Waldapfel-olvasóknak és a Gustave Moreau-kiállítás látogatóinak: Jupiter beleszeret Semelébe, akit az álruhás és bosszúéhes Júnó addig heccel, amíg Semele meg nem esketi Jupitert, hogy teljes valójában megmutatkozik neki. Sajnos a látvány nem olyan, hogy azt halandó el tudná viselni, Semele porrá ég a mennydörgő-villámló istentől. Csak azért nem teljesen szomorú a vég, mert a porból (vagy Jupiter combjából, mert oda varrta be a magzatot) megszületik Bacchus.

Händel operája persze csodálatos remekmű, bármilyen távolra esik is egy mai átlagos operába járó zenei világától, de ezért kellenek a sztárok. Bartoli miatt Zürichben is könnyebb volt műsorra tűzni a darabot, telt ház, jó hangulat, DVD. Ez lenne a lényeg. Vagyis az, hogy a Semelében két híres ária van, az egyik a Where'er you walk kezdetű, a másik pedig, amelyet Semele énekel, amikor az álruhás Júnó kezébe nyomja a varázstükröt. A szöveg az, hogy Myself I shall adore, önmagamat fogom imádni, ha még sokáig bámulok a tükörbe. Nincs őrületes fantáziával megrendezve a jelenet, Semele hentereg az ágyon hálóingben, és nézegeti magát, miközben énekel, Júnó meg egyszerre idegeskedik és dörzsöli a kezét, már bent van a csapdában a kis rüfke. Bartoli pedig úgy énekel, de úgy... Nem az, hogy mennyire szépen, nem is az, hogy virtuózan, hogy ülhet vagy feküdhet, hason vagy háton, a hangja éppolyan jól szól, hogy lehet leheletnyi a hangerő, akkor is izgalmas, hanem hogy minden a szerepről szól. A szerepről és a helyzetről, erről az öntudatlansága miatt ártatlan tinédzser-önszerelemről, amikor a lány önmagában a világra is rácsodálkozik, és abban a tévedésben él, hogy a világ hasonlóan érez őiránta. És az ária minden díszítése, koloratúrája, cifrálkodása értelmet kap, a zenei mellett színpadi, szerepbeli értelmet, semmi sem történik azért, hogy a szerep helyett az énekest csodáljuk.

Ettől persze a szerep helyett az énekest csodáljuk, de ez nem az ő hibája. Mert én is most csak ezt akartam mondani: odavagyok ezért az asszonyért. És azért a koncert sem másodlagos.