Aki a Kazinczy utcában bemegy a Magyar Elektrotechnikai Múzeumba, és az AKKU-ban találja magát, bizonyára közvetlen összefüggést képzel a két elnevezés között. Pedig - az intézmény honlapja szerint legalábbis - téved. Az AKKU - Alternatív Kulturális Közösségek Uniója - előbb született meg (2002-ben), s csak utána (2003-ban) lelt rá az elhagyott áramátalakító (a trafó elnevezés már foglalt) épületére a múzeum mellett. Aki viszont fölmegy a második emeletre azzal az elszánással, hogy végignézi a Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor ReHab (Reneszánsz Habitus) című előadását (írta: Juhász Kristóf, rendezte: Bodó Viktor), legfeljebb abban tévedhet, hogy felkészült minden elképzelhető meglepetésre, netán megpróbáltatásra.

A terembe lépőket félhomály és gomolygó füst fogadja. Itt-ott székek és egyéb ülőhelyek bukkannak elő, persze nem annyi, ahány érdeklődő érkezik. Ám téved, aki fürgén helyet foglal, de az is, aki érdeklődve tájékozódni próbál. Előbbiek hamarosan kénytelenek lesznek fölállni, ha látni akarnak valamit a hol itt, hol ott fölbukkanó produkciókból, utóbbiak viszont semmivel sem lesznek okosabbak attól, amit ácsorgás közben megtapasztalhatnak. A tulajdonképpeni produkció nagyjából akkor kezdődik el, amikor a ténfergőben már-már megérik az a gyanú, hogy a Szputnyik hosszú elnevezésében a viselkedéskutatás éppenséggel az ő tanácstalan szerencsétlenkedésének megfigyelését jelentené. Persze nem erről van szó. Igaz, arról se, amit az előzetesek ígérnek. Csak az egyik legrövidebbet idézném: "A Reneszánsz Év 2008 programsorozat utolsó résztvevői! A sereghajtók, akik az egyetemes reneszánsz összefoglalását vállalták magukra nem kevesebb mint két órában. Az előadás a pedagógiai módszertan forradalmát valósítja meg, s teszi mindezt a legmodernebb intermediális és interaktív eszközökkel." Igaz, csaknem minden stimmel. Reneszánsz év volt, intermediális eszközök vannak, megtévesztően egyetemi előadásnak tetsző szövegek is elhangzanak, és a két órát sem haladja meg a testi-lelki gyakorlat. Az interaktivitás szerencsére elmarad, legalábbis a nézőt nem vegzálják.

Csak éppen semmi sem az, ami, vagy aminek néznénk, vélnénk. A legszellemesebb egy előadás, melynek tárgya a kutya mint férfijel reneszánsz festményeken. Némely egyetemeken akár komolyan is vennék, annyira olyan, mint egy igazi. Csak a lényege tréfa. Kevésbé szellemes egy performance. Vetített utca előtt fiatalember gyalogol sokáig a nézőknek háttal. Majd megfordul, és pohárba vizel. A körötte kuksoló, ezúttal nézőket játszó társai fölteszik az ilyen alkalmakkor szokásos kérdéseket. Az akció éppúgy parodisztikus, mint a vitája. Láthatunk még ismeretterjesztő filmet állatok születéséről az újjászületésre utalva, az utca emberének szamárságait Bosch-kép kapcsán, festmények villódzását vad zenére (a dobokat a rendező püföli), Rómeó és Júlia-zanzát, békaügetést és nyusziugrálást, valamint az írót meztelenül szaladgálni. A felsorolás korántsem teljes. Mindeközben a falak mentén néhányan mintha képzőművészeti alkotásokon szorgoskodnának.

A reneszánsz éppúgy csak ürügy, mint a reneszánsz év, a valódi céltábla parttalan, végtelen, megfoghatatlan, mint maga a lét. A paródiát is parodizálják, kigúnyolják a gúnyolódást is, a színházainkban mindinkább dúló érdes új stílust is némi utálkozással gyakorolják. Végeredményben annak kimerülését demonstrálják: a friss ötlet ritka, a fárasztó önismétlés annál gyakoribb.

A paródiát is parodizálják