A riporternő, aki tud titkot tartani
Judith Miller fedőneve: Kate Beckinsale. Legalábbis a korábban szintén újságíróként dolgozó Rod Lurie Csakis az igazságot című mozijában, amelyet pénteken mutattak be New Yorkban. A színésznő úgy készült fel a híres riporternő játékfilmben való megelevenítésére, hogy "rátapadt" a The Los Angeles Times két újságírójára. Így közelről ismerhette meg a "napilapos tempót", az idő, a források és a szerkesztők állandó, szinte csak éjjel szűnő nyomását. És tapasztalhatta, milyen az, amikor kattan a bilincs a sajtó egyszerű munkásának kezén.
A Bush-korszak elején Judith Miller egyike volt a The New York Times két munkatársának, akik azt a benyomást keltették, az amerikai kormány megalapozottan állítja, hogy Irak tömegpusztítófegyver-programon dolgozik. Később a szerkesztőség és Miller is belátta: a tudósítások túlzott hitelt adtak a kormányforrásoknak, ezzel közreműködtek a közvélemény megtévesztésében. A riporternő 2005-ben távozott a laptól.
Most azért készült róla film, mert megtagadta a vallomástételt az úgynevezett Plame-ügyben: nem volt hajlandó felfedni forrását. Valerie Plame CIA-ügynök volt, kilétét minden bizonnyal abból a célból fedték fel, hogy kompromittálják férjét, Joseph Wilson ismert diplomatát, aki a New York Times hasábjain komoly visszhangot keltett véleménycikkben hiteltelenítette a Bush-kormány Irak-politikáját. Miller titkos információ birtokába került - mint kiderült, Dick Cheney alelnök jobb kezén, Lewis Libbyn keresztül -, de maga nem írt cikket ebben a témában. Összesen 85 napot töltött börtönben a bíróság megsértéséért. Annak ellenére nem mondott semmit, hogy Libby felhatalmazta, hogy nevezze meg. (George W. Bush egykori szóvivője pedig a minap elmondta: Libbyt egyenesen az elnök hatalmazta fel.)
Judith Miller, aki ma már a keményen konzervatív Fox News tévécsatorna kommentátora, megnézte a filmet, noha a forgatókönyv elkészítésébe nem vonták be. Különösen a börtönjelenetek rázták meg. - Örökkévalóságnak tűnik. Nagyon eltökéltnek kell lennie az embernek, nagyon világosan kell látnia, miért is ül ott - emlékezett vissza 2005-re.
A kérdés, hogy védheti-e körömszakadtáig az újságíró a forrását, nemrég egy amerikai törvényjavaslat kapcsán vetődött fel a nyilvánosságban. - A közérdek szempontjából jelentős ügyek néha csak akkor kerülnek be a sajtóba, ha a riporter anonimitást ígér a forrásának - állítja Lucy Dalglish, az Újságíró-bizottság a Sajtó Szabadságáért ügyvezető igazgatója. Dalglish emlékeztet: a "mély torkok" (a közigazgatásban dolgozó anonim informátorok) nélkül nem értesültünk volna például a Bagdadban rettegett amerikai börtön, az Abu Ghraib embertelenségeiről sem.
A legkeresettebb kiszivárogtatók is évtizedekig élvezhetik sokszor az anonimitás védelmét: W. Mark Felt, az FBI egykori igazgatóhelyettese nemrég árulta csak el, hogy a hetvenes évek elején ő volt a Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány kapcsán a The Washington Post fő forrása.
Elisabeth C. Cook igazságügy-miniszter-helyettes viszont úgy véli: több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ha a bizalmas információk kiszivárogtatói ilyen menedéket kapnak. Utalt egy esetre: a kormány terroristák támogatásával gyanúsított civil szervezetek irodájának átkutatását, vagyonának befagyasztását és a vádemelést készítette elő. Ám a sajtó ezt megszellőztette, sőt nyilatkozatot is kért a szervezetektől, amelyek így lépéselőnyhöz jutottak. Cook szerint a nyomozók is veszélybe kerültek.
Ki lehetett vajon a riporter? Egyikük Judith Miller volt. Az ügyész pedig, aki hiába igyekezett megszerezni a híváslistáját - mert a bíró, a sajtó forrásának védelmére hivatkozva ezt megakadályozta - az a Patrick Fitzgerald, aki Barack Obama megüresedett szenátusi mandátumának "adásvétele" kapcsán a minap Illinois demokrata párti kormányzója után nyomozott.
