A változatosság is gyönyörködtet, Mozart, Sibelius, Mahler, nincs sok közük egymáshoz, de nekem nem is hiányzott a művek közötti titkos kapocs. Annak örülök inkább, hogy a kis g-moll szimfónia úgy kezdődött, ahogy illik: robbant. Úgy kezdődött, hogy az embernek eszébe jutott, az Amadeusban ez a zene szól, miután szegény Salieri elvágja a torkát. Persze, kellett hozzá az is, hogy viszonylag nagy létszámú vonóskarral dolgozzanak, de valahogy jól döngött az egész, nem nagyon árnyaltan, nem sok színnel, de egy határozott feketével mindenképpen. És szép volt a folytatás is, nagy a váltás, a határozott hang helyett kis tétovaság, ha volt is az emberben kétség, hogy ez most vajon koncepció vagy kényszerűség, az eredmény szempontjából mellékes, fontosabb, hogy a második tétel vége izgalmasan maradt a levegőben. A végén elmaradt a méltó lekerekítés, ami még hátravolt, az nem roskadozott a mondanivalótól, a két szín a korai Mozart-szimfóniához kevés, de elindultunk.

A Sibelius Hegedűverseny a MÁV hagyományok továbbélésének jegyében zajlott. Köztudott, hogy a szólisták kísérete a zenekarnak mindig erőssége volt; akusztikus hátteret húztak Alexander Markov ritmikailag meglehetősen önkényes hegedűjátéka mögé. Markov láthatóan Paganini-bűvöletben éli életét, hosszú, göndör, ritkuló haj, markáns arcvonások, hegedű az áll alatt, szenvedelmes játékmód. Mindez Sibelius művéhez egy kicsit kevés, de Markov mégis elég jó hegedűs ahhoz, hogy két ráadást is kérjen tőle a közönség. A két Paganini-darabhoz pedig háromszor is csattant a taps, a 24. capriccio balkezes pizzicato része annyira erőteljes és bravúros volt, hogy a hallgatóság megszakította a művet. A másik Paganini-darab, az egy húron játszott Mózes-fantázia a zenekar kíséretével hangzott el, nagyvonalúan, magabiztosan, szórakoztatóan.

A második rész Mahleré volt, az 1. szimfónia. Mahleré és a karmesteré, Kollár Imréé, s a zenekaré, természetesen. Nézni is élvezet volt, ahogy a zenekar követte a karmester mozdulatait, hogy amit látni lehetett, azt egy szempillantással később hallani is, hogy az egész szimfónia nyersen, brutálisan, de mégis tömbszerű erővel megszólalt, a zenészek mertek játszani, el akarták mondani Mahlert, és ha valami nem sikerült hibátlanul, nem számított, mert az egész előadásnak volt lelke és értelme. Mondanám, előítéleteink ellen felkiáltójellel, hogy a MÁV Szimfonikusok koncertjén voltunk, de van fontosabb is: Mahler szimfóniája szólt. Az előadás és az előadók nem álltak a mű és a hallgató közé, a szimfónia töltötte be a teret, az volt a főszereplő, ugyanabba az eseménybe, térbe, műbe kerültünk bele előadóként vagy hallgatóként, Mahler-kuckó, de jó volt odabent lenni.