A 'nem' csak a beszélgetés kezdete
Miért nem lesz egyhamar Kanadának portrégalériája? Mert elfújta a pénzügyi válság - sőt egyik első áldozata volt ez. A konzervatív kormány egy tollvonással leállította a pályáztatást a képtár állandó helyszínének kiválasztására, és mindjárt 100 millió kanadai dollárt (16,5 milliárd forintot) megtakarított ezzel. Így a mintegy 20 ezer festmény és fotó továbbra is raktáron várja a szebb napokat az Ottawa folyó túlpartján, a fővárossal szemben fekvő québeci Gatineauban.
Általában sem áll éppen jól a mecenatúra. - Hátborzongató. 900 ezer dolláros lyuk tátong a költségvetésünkben. Először is alaposan és óvatosan végigvettük, mi mindenen lehetne lefaragni. Másrészt pedig remélhetőleg magunk is tudunk adományt gyűjteni - kesergett Kevin Garland, a Nemzeti Balett ügyvezető igazgatója a The Globe and Mail torontói lapnak. A társulat mögött ugyan 20 millió dolláros alapítvány áll, ebből azonban 2010-ig várhatóan semmit nem látnak majd, nemhogy az évi 900 ezret, amenynyit eddig fialt. Kérdés persze, hogy éppen recesszió idején a bevételcsökkenést mennyiben lehet áthárítani a nézőkre, illetve a magánszektorra. Hiszen legkevésbé ilyenkor nyílnak ki a pénztárcák. Egy amerikai felmérés igazolta a fogyasztói szokások megváltozását az elmúlt hónapokban: míg az alapélelmiszerekre, dobozos italokra többet költenek az emberek (hiszen kevesebbet járnak el otthonról), legelsőnek a luxuson, az illatszereken, illetve a kultúrán spórolnak.
Van viszont, aki optimista. - Azok az ügyek, amelyeket az emberek szeretnek, nem változnak meg a piaci feltételekkel - állítja David Shefsiek, a British Columbia tartomány fővárosában működő Pacific Opera Victoria ügyvezető igazgatója. Náluk 100 ezer dollár hiányzik a 3,2 millió dolláros évi büdzséből. A kultúrafinanszírozás így működik kanadai módra: az elmúlt tíz évben a szövetségi és a tartományi kormányok arra késztették az intézményeket, hogy maguk is alapítványokat hozzanak létre költségeik részbeni fedezésére. Ezek azután befektetési alapokként működnek, és alaptőkéjük évente legalább 3,5 százalékát az alapítónak le is kell hívnia. Mivel azonban a gyakorlat szerint eddig általában többet használtak fel, és a többletet évekre előre lehet görgetni, a mostani ínséges időkben az alapítványok elzárhatják a csapokat.
Először 1998-ban a legjelentősebb tartomány, Ontario konzervatív kormánya hozott létre 25 millió dolláros alapot, amelyet - amíg a készlet tartott - egy az egyhez arányú társfinanszírozásra használhattak fel az intézmények. Az előadó-művészeteknél a 216 intézmény a teljes költségvetésének a felét - mindösszesen 276 millió dollárt - maga gazdálkodja ki. A kormány és a magánszektor csak egynegyed-egynegyed arányban egészíti ezt ki. A múzeumoknál, galériáknál más a helyzet: a mindösszesen félmilliárd dollárból gazdálkodó 113 intézmény kétharmad részben állami támogatásra szorul, egynegyedrészt maga állítja elő a forrásait, a fennmaradó hányad erejéig pedig a magánszektorhoz fordul.
A legmegbízhatóbbak a legrégebbi, még a trend előtti művészeti alapok. A vancouveri, illetve a torontói szimfonikus zenekar mögött 1963, illetve 1966 óta áll hasonló alapítvány. Ezek régóta növekedhettek, így jobb hitelfedezeti arányokkal kockáztattak a piacon - a két intézménynél egyelőre nem is számítanak semmi drámaira. - Jó helyzetben át tudunk vészelni 18 hónapot
vagy két évet; ki tudja persze megmondani, meddig tart majd ez az egész? - így Bianca Roberts, a torontói szimfonikusok alelnöke. A vékony pénztárcájúaknak persze az is megérheti, hogy az alap értéke októberben kilenc százalékkal csökkent. A metropolis barokk zenekara, a Tafelmusik tíz éve 110 ezer dolláros alappal kezdte, idén szeptemberre ez 1,56 millió dollárra duzzadt a jó befektetéseknek köszönhetően.
Gondok gyötrik az egyesült államokbeli intézményeket is. A Los Angeles-i Kortárs Művészetek Múzeumának (MOCA) alapja igen sokat veszített az értékéből, 10 millió dollár érték alá süllyedt. A tavasszal még csaknem 20 millió dollárt, az évtized elején pedig több mint 40 milliót ért. Tíz százalékkal máris lefaragták a működési költségeket, és januártól fél évre lezárják azt az épületszárnyat, amely pedig a kiállítási tér több mint felét adja. Szó van arról is, hogy a MOCA egyszerűen beolvadna valamely más helyi intézménybe, például a Los Angeles Megyei Művészeti Múzeumba. Ilyen időkben azok az adománygyűjtők a leghatékonyabbak, akik - csakúgy, mint Latabár Kálmán az Állami Áruházban, ahol mindenkire ráerőltette a kabátot - nem ismernek lehetetlent.
- A "nem" csak a beszélgetés kezdete - állítja Reynold Levy, a nagy New York-i kultúrközpont, a Lincoln Center elnöke, a többi közt az Adománygyűjtés viharos időben című könyv szerzője. Úgy véli, a cipő legyűri a postát, vagyis mindig személyesen kell mecénást keresni. - Nehezebb elutasítani egy 50 perces személyes találkozóra vonatkozó kérést, mint egy írásbelit 50 ezer dollárra - írja Levy. Csak tudni kell persze, kik a válság legfőbb érintettjei, és messzire el kell kerülni őket. Michael M. Kaiser, a Lincoln Center washingtoni párja, a Kennedy-központ elnöke, aki részben saját hatáskörben tartja a marketinget, mert az számára nem pusztán a jegyek eladását jelenti, úgy véli: az igazán magas színvonalú művészetnek megmaradnak a támogatói - elvégre az amerikaiak évi 300 milliárd dollárt adományoznak évente. Márpedig a Kennedy-központban egy egyszerű szombati Carmen-gyerekelőadáson is Plácido Domingo dirigálja a zenekart.
