Van - vagy inkább volna - azonban egy harmadik funkciója is: a társadalmi változások gyakran az irodalomban csapódnak le (vagy fogalmazódnak meg) a legtisztábban, azaz bizonyos könyvek nélkülözhetetlenek a (közel)múlt megértéséhez. Ennek a feladatnak a kötelezők hazai kiválasztási rendszere többnyire nem tesz eleget: a pedagógusok többsége egy évtizedek óta szinte változatlan "listáról" választ, amely nemhogy a legutóbbi rendszerváltásról, de 1956-ról, a szocializmus évtizedeiről, a második világháborúról, "Amerika évszázadáról" (és annak elmúlásáról) sem vesz tudomást.

A mai iskolások döntő többsége (egy 1996-ban elvégzett, majd tíz év múlva megismételt felmérés szerint) ugyanazokkal a kötelező olvasmányokkal találkozik a tanulmányai során, mint a szülei. Ez egyrészt jó, hiszen a közös olvasmányélményeket könnyebb feldolgozni - másfelől viszont teljesen irracionális, hiszen így a közelmúlt irodalma a diákok többsége előtt feltáratlan marad. Miközben a XX. század politikai és kulturális értelemben is az angolszász hegemónia jegyében telt, a középiskolás tananyag az ókori szerzők, illetve Shakespeare művei mellett szinte csak német, francia és orosz alkotásokat tartalmaz. Az amerikai irodalmat a közoktatásban Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye (ami egy nagyjából 40 éve túlhaladott irodalomtudományi értékelést tükröz), és Arthur Millertől Az ügynök halála képviseli.

Nem jobb a helyzet a magyar irodalom terén sem. A diákok nagyjából az első világháború (vagy legjobb esetben a két nagy világégés közötti évtizedek) időszakáig találják meg a történelmi fordulatok és társadalmi változások irodalmi lenyomatait a kötelezőkben. Az 1945 utáni évtizedek irodalma, 1956 élménye, a "legvidámabb barakk" és az erjedés korszakának remekművei ugyanúgy hiányoznak a listáról, mint a rendszerváltás időszakában vagy netán azóta született jelentős alkotások. Ennek jelentős részben politikai okai vannak: minél közelebb kerülünk a jelenhez, annál inkább politikai állásfoglalásnak számít (vagy annak is tulajdonítható) egy-egy mű vagy szerző kiválasztása. Ugyancsak nehéz eltekinteni az esetleges ideológiai motívumoktól akkor, amikor egy alkotás vagy auktor esetleg kikerül a körből.

A különféle teljesítményfelmérő tesztek tanulsága (és újabban a szakmai közvélemény) szerint is a legjobb oktatási rendszerű európai országokban (például Svéd- vagy Finnországban) az állam egyáltalán nem szól bele a kötelező olvasmányok kiválasztásába, a válogatás teljes egészében az irodalmat tanító pedagógus magánügye. Meghökkentő módon papíron Magyarországon is hasonló a helyzet: mint Brassói Sándortól, az oktatási tárca illetékesétől megtudtuk, a 2003-ban elfogadott nemzeti alaptanterv nem ír elő konkrét könyveket, csupán olyan szövegértési, műelemzési célokat fogalmaz meg, amelyeket olvasás nélkül nehéz teljesíteni. A választás az iskola joga és feladata. A kérdés a gyakorlatban a kerettantervek kiválasztásánál dől el, ezek ugyanis már tartalmaznak könyvcímeket. A kerettanterv-választékban vannak kifejezetten progresszív irodalmi kínálatot tartalmazó darabok is. Emellett az iskolák helyi tanterv alapján is taníthatnak, ezekbe pedig akár a szülők is beleszólhatnak - ha akarnak.

A válogatást az irodalomtanárok is elvégezhetik, de a tapasztalatok szerint nem szívesen vállalják. Ennek egyik oka az óvatosság: könnyen szembetalálhatják magukat a szülők egy részével vagy a helyi politika formálóival. Ugyanebbe az irányba mutat a kényelmi szempont is: a Goriot apóhoz vagy A köpönyeghez megvannak az óravázlatok - a Malom a pokolban, A 22-es csapdája vagy netán a Harry Potter tananyagba integrálása túl sok pluszmunkát igényelne.