Így kerék a világ
Első magnója mellé a Varázsfuvola kazettáját is megvásárolja a Kovalik család. Az Éj királynő áriája annyira elbűvöli a középső fiút, hogy opera-előadással szórakoztatja a családot. Öccsét beállítja jegyszedőnek, és a szülők meg a vendégek betegre röhögik magukat a magánszámon.
Már megszokták, hogy Balázs nem az a sarokban kuporgó gyerek. Felgyújtja a lakást, ha bábszínházában az állatkák vacsorát főznek, légtornászként a kertben lengedezik bátyjával, vagy a Rodolfó-bűvészdoboz trükkjeivel szemfényveszt. A család aztán bérletet vált az Operába, együtt nézik a Varázsfuvolát. Kész csalódás, Balázs pikírten megjegyzi: azért az ő Éj királynője jobb.
A következő emlék A kékszakállú herceg vára. Az már tetszik a kis Kovaliknak. Kritizálnivalót csak a színpadképben talál, ezért másnap már alakul is legóból a saját verzió. Így vág neki hódító útjának a Legószínház - huszonvalahány előadással. Apró bábokat rángat zsinóron, asztali lámpa, diavetítő a reflektor, és magától értetődő, hogy a forgószínpad a lemezjátszó. Ihletet ritkán merít az operaházi előadásokból, a Figaró házassága utolsó felvonásán konkrétan elalszik.
A rokonok közül senki sem kérdezi: kisfiam, mi lesz belőled? Tudják, hogy színész. Mindenhez kap szülői támogatást. Ha fagottozni akar, keresnek zeneiskolát. Arról persze nem tehetnek: csak klarinétból és fuvolából lehet választani. Hat évig fuvolázik, őrzi még az ébenfa hangszert, amelyen - ha nem is frenetikusan, de - ma is el tudná játszani a Varázsfuvola szólóját. Gimnazista korára összesűrűsödnek az elfoglaltságok, énekelni tanul, a Pinceszínházban játszik. Otthon főleg a klasszikusokat hallgatja, de nem veti meg sem a Queent, sem az ABBA-t.
Legjobban ma már a csendet értékeli. Nem érez kényszert, hogy bekapcsolja a rádiót, ha belép a lakásába. Tévéjét a beköltözéskor kidobta, dobozokból él azóta is. De most, hogy nincs ideje áttúrni tíz kartont egy kottáért, asztalost hív, polcot rendel.
Ha valaki hároméves kora óta színész akar lenni, különös, ha huszonévesen lemond erről. Ez azért nem pálfordulás. Párszor jelentkezik a színművészetire, az utolsó rostákon esik ki. Békés András rendező szerint az első fordulóban jó volt, a másodikban kedvetlen, a harmadikon az rítt le róla: hánynom kell ettől.
Később felveszik a Nemzeti Színház Stúdiójába, de előbb besorozzák Kalocsára. Babits-verseket mormol magában, hogy ne arra gondoljon, milyen szerencsétlen. Tizedesként szerel le, mint azon kevesek egyike, akiknek érettségijük van. Ilyen a hierarchia, gondolja az Opera kapujában is, amikor elhatározza, rendezőasszisztens lesz. De ehhez alulról kell megismerni a színházat. Mikor nincs előadása a Nemzetiben, statisztaként pénzt keres az Operában. Közben a C kategóriájú rendezői tanfolyamra tanul.
Betoppan az életébe az abszurd humor is - a Holló Színház formájában. A Monty Python magyar változatában három évig lubickol, míg össze nem rúgja a port Galla Miklóssal. Kovalik tovább keresi az abszurdot, és meglepődik, mikor a zenében megtalálja. Hol Offenbachnál, hol Suppénál, hol Rossininál. Asszisztensként azzal dolgozik, akihez beosztják. Míg benne van egy próbafolyamatban, nem gondolkozik, tetszik-e a rendezés. Egy idő után azt nyomozza, melyik német egyetemen a legjobb az operarendezői képzés. Münchenben tartják az első felvételit. A harmadik forduló végére annyira elfárad, hogy az eredményhirdetésen már nem érti, felvették-e. Mivel restellné megkérdezni, otthon várja az értesítést.
Gyorsan kiderül, Münchenben valamiből meg kéne élnie. Cigarettát csempészik Pestről, dobozonként másfél márka a haszon. Nyáron dolgozhat legálisan statisztaként, a 17 márkás előadáspénz elég a kajára. Télen feketén vállal munkát, szobafestést, mázolást. Festeni nem tud ugyan, de olvasni igen - a festékes doboz oldaláról lesi el a hígítási arányt. Kézről kézre adják a német kliensek. Biciklivel jár, és az Operaház művészeti igazgatójaként sem cserél járművet.
Pénzét főleg utazásra és kultúrára költi. A Kilimandzsáró tövében azt kérdezi tőle a bérelt autó sofőrje, mi a szakmája. Mit lehet erre mondani egy országban, ahol ismeretlen az opera? Hosszas töprengés után anynyit bök ki: tanítok is. Mivel ennek a szakmának van respektje, kísérője megnyugszik.
Hogy kiből mi lesz, az tehetség és mázli kérdése. Míg Kovalik müncheni osztálytársai azért fohászkodnak, hogy asszisztensként munkát kapjanak, neki másodikosként ölébe hullik a szerencse. A kezdő segítséget Misura Zsuzsa opera-énekesnő adja, aki Szegedre ajánlja a Turandothoz. Aztán úgy diplomázik Münchenben, hogy már a következő évre is tele a naptára.
Sorra jönnek az előadások, port kavarók, frissek, kicsit németesek, megosztók és mennybe menesztettek. Néha prózát rendezni hívják, hol igent mond, hol túl nagy falatnak tartja. Mint például a Nemzeti Színház nyitó előadását. Várhegyi Attila keresi telefonon, Az ember tragédiájával bízná meg. Majd lefordul a székről Kovalik, köszöni, de éretlennek tartja magát ehhez. Most, hat évvel később, már bele mer vágni. Hogyan, mikor, az titok, de nem lesz hagyományos változat, ígéri. A tradicionális eléggé távol is áll tőle, a szókimondás kevésbé. Évek óta hajtogatja, hiányzik az ország globális kulturális koncepciója. A politikai elitet nem érdekli a művészet, a magyar nép nem lázad fel, ha nincs pénz színházra, zenére. Kit izgat ma a közönségképzés, amikor az iskolákban megszüntetik az ének- és a művészettörténet-órákat?
Mekkora felkészültséget vár a nézőtől? - kérdem. Ő inkább nyitottságról beszél, az a fontos, hogy kíváncsian nézzék végig az előadását. Persze mondhatják a végén: ebből egy kukkot sem értettem.
A hangos véleménynyilvánítás mindennapos a külföldi színházakban. De ha - mint legutóbbi rendezésénél, a Fideliónál kiderült - házon belül, előre szervezkedve kifújolják a bemutatót, tehetetlen. - Mindezt csak azért, mert nem tetszik a pofád! - mondja, és hozzáteszi: az előadás azóta is siker.
A premier utáni pár napot szívesen átugraná. Az első előadás után két órával rendszerint hányni kezd, másnapra belázasodik. Nem csoda, hiszen mostanában nyolctól este tizenegyig hajtja magát. Szervezi az őszi fesztivált is, és ott van igazi szenvedélye: a tanítás a Zeneakadémia ének tanszékén.
Ami a legkevésbé sem izgatja Kovalik Balázst, az a " mi lesz, ha", illetve a "mi lett volna, ha". Nem keresi, kit hibáztasson a kudarcokért, és kiknél kell majd puncsolni, ha véget ér a művészeti igazgatás. Nem kilincsel díjakért, és amit kap, abból nem állít szoborparkot. A legbecsesebb a legutóbbi, az AEGON Művészeti Társdíj, amelyre nemrég javasolta a fődíjas Térey János. Azzal indokol az író: Kovalik nem a konvenció szolgája, nem a kultúra kegyurainak hűbérese, hanem alkotó. A laudáció azóta is foglalkoztatja a rendezőt; önzetlen, súlyos útravaló.
