A bűnös író és a feloldozás
A túra résztvevői az író egykori barátai, tisztelői és olvasói - nem túl nagy létszámú, maroknyi csapat, amely emlékezni és emlékeztetni akar a magyar kortárs irodalom egyik legnagyobb novellistájára. De kinek fontos ma Tar Sándor Debrecenben és Magyarországon?
Giczey Péter, az Együtt Debrecenért Egyesület elnöke - a Tar-túra egyik szervezője - szerint azért kell évről évre felidézni Tar Sándor életművét, mert az ő munkássága az ezredforduló Magyarországán szegénységben, kiszolgáltatottságban és megnyomorítottságban élők halhatatlan irodalmi emlékműve.
Tar Sándor azokról írt, akikhez tartozott.
Hősei azok a hétköznapi kisemberek, akiknek nincsenek befolyásos politikus barátaik, ezért soha nem viszik sokra. Ők a kórházakban soha nem kapnak protekciós időpontot a kivizsgálásra, nekik nem mindegy, ha ötven forinttal többet kell fizetniük a sertéskaraj kilójáért. Ők nem járnak színházba és nem mennek nyaralni - mai magyarok. Ők teszik ki Magyarország lakosságának a javát.
Tar Sándor maga is szegénységben, kiszolgáltatottságban és megnyomorítottságban élt, utolsó éveiben pedig megvetett és kiközösített ember lett belőle, nyilvánosságra került ugyanis életének szörnyű titka: saját barátairól és jótevőiről adott besúgói jelentéseket hosszú éveken át. A Tar-túra során a résztvevők többször is fölolvassák Darvasi László megrendítő nekrológját, amely az Élet és Irodalomban jelent meg 2005-ben. Írásában a szerző azt a kérdést feszegeti, hogy mitől lesz egy író nagy író. Mi a nagyság ára? Darvasi László szerint Tar nagy író volt, mert nála, a bűnbe esett embernél senki sem ismerte jobban a nyomort, az ország füstös, fekete arcát.
Ha a bűnös ember a feloldozást meg is kapja valaha, az őrajta már nem segít. Az írótársadalom az életében nem bocsátott meg neki, és ő sem bocsátott meg saját magának - hiszen Tar Sándor a szégyenbe és az önpusztításba halt bele.
De túlélte-e az író az embert? Képesek leszünk-e valaha úgy olvasni a műveit, hogy
a sorok mögül már nem a besúgó hangját halljuk ki, hanem a mesteri íróét? Képesek leszünk-e tökéletes szerkezetű próza kedvéért elfelejteni a tökéletlen embert?
Egykori debreceni törzshelyein még élénken emlékeznek rá. Egy férfi azt meséli, hogy sokszor látta részegen, a másik azt mondja, "a Sanyi olyan nagy ember volt, hogy még Pestről is jártak hozzá híres emberek", a harmadik meg büszke rá, hogy a garázsában tartja az író kedvenc székét.
- Tudják, azon a széken ült, amikor írt - magyarázza fölemelt ujjal, mintha nem tudnánk, hogy a debreceni külvárosban, ahol vagyunk, mire való egy szék.
Iszunk az író emlékére a lakásához közeli Balszélső sörözőben, ahol ma is ott ülnek azok az emberek, akiket halhatatlan novellahősökké avatott - ugyanazok, akik a halála előtt a kocsmából kitiltották.
- Spicli ide be nem jöhet - harsogták az életre kelt novellahősök, és akkor az író riadtan menekült el saját teremtményei elől. Azok számoltak le vele, akiknek éppen ő adott életet. Erre nem számított.
Hálás egy irodalmi téma - még csettintenénk is, ha nem lenne halálos a vége.
