Külföldiek jönnek, magyarok meg külföldre kényszerülnek

A magyar tánc- és balettművészet presztízscsökkenése nem független a politikai-kultúrpolitikai tényezőktől. A szocializmusban a művésszé válás társadalmi mobilizációs erővel bírt, a művészlét sajátos tekintéllyel járt. A balettműfaj válsága világjelenség, nálunk hiányzik a biztos életpályamodell is. A szaporodó kortárs együttesek, vidéki kompániák elvileg több lehetőséget kínálnak, ám a műfajok közötti átjárás ritka.

Ráadásul a táncospálya nemzetközi. Igaz, sokszor kényszerből távoznak külföldre a táncosok, nem az országhatárokon átívelő megmérettetési ambíció fűti őket. Kikezdheti a jövőképet, hogy Soly­mosi Tamás a Nemzeti Balett igazgatójaként tüntetően, sőt provokatívan külföldi táncosokat hív a társulatba. Szakályt bosszantja, hogy a főiskolán végzett, hazai karriert tervező táncosok nem felelnek meg az operaházi próbatáncon, pedig számos európai és észak-amerikai színházban, együttesben igen.

Megjegyzi: a szerződés hiányában letelepedési engedélyhez nem jutó külföldi táncost egyszerűbb elküldeni, mint egy magyar munkavállalót. Solymosi működésétől független, hogy az Andrássy úti dalszínház és a balettintézet-főiskola közötti kapcsolat tradicionálisan nélkülözi a törekvést az ésszerű együttműködésre. Az Opera balettegyüttese és a patinás művészképző intézmény direktorai mindenkor rivalizáltak egymással. Hogy kik az erődemonstráció kárvallottjai, nyilvánvaló. Aláássa mind az Opera balettegyüttese, mind a hivatás becsületét, hogy a balett-társulat tagjai hosszú évtizedek óta, már-már rutinból tüntetnek a regnáló vezetés ellen, meddő botrányt csapva a sajtóban, noha Solymosi esetében sem ok nélküli a forrongás.

A társadalmi sztereotípiák, köztük a homofóbia ellen is síkra­szálló Billy Elliot, háttérben az 1984–1985-ös angliai bányászsztrájkokkal, a lázadás, az identitáskeresés, a szabadság szimbólumává lett. Szakály György úgy látja, kicsit a gyerekkori önmagát is felidéző történet nem szűkíthető le a táncművészpálya, a balett-táncossá válás és a felsőfokú művészetoktatás reklám­jává. Nem hiszi, hogy a remélhetőleg nívós előadás láttán az összes gyerek majd a főiskolához vonszolja a szüleit. Ám az inspiráló lehet, hogy a tánc mekkora szenvedélyt tud generálni, és hogy egy korlátozó mikrokörnyezetből indulva, leküzdve minden hátrányt, fizikai, lelki, egzisztenciális akadályt, hogyan diadalmaskodik egy „irányíthatatlan érzést” követő kiskamasz önmegvalósítási vágya. Amit talán a szülők, pedagógusok is támogatnak.