galéria megtekintése

Kőtengeri kutatók

1 komment


Hajba Ferenc

Tapolca környéke, a Balaton-felvidék, a Káli-medence már rég fel van fedezve. A vidéki létre vágyó, a természethez, a tóhoz vonzódó városi emberek meg a művészek Kolombuszai évtizedekkel ezelőtt megvetették itt a lábukat. Nem hódítani jöttek, hanem beilleszkedni. Érkeztek a hétvégi nyaralóvendégek, közülük néhányan kétlakiak lettek, sokukat viszont nem engedte többé addigi otthonukhoz vissza ez a vidék. Letelepedtek itt, laknak a rendbe hozott parasztházakban, horgásznak és vendégeket fogadnak, nyugdíjas életüket élik vagy kecskefarmot hoztak létre, sajtot készítenek és árulnak a hetedhét országszerte híres káptalantóti Liliomkert ­piacon.

Reviczky Zsolt

Ez a táj a művészembereknek is nyugodt és mégis ingergazdag otthonuk lett. A falvakat belakták festők, filmrendezők, operatőrök, írók és színészek meg fotográfusok. Érthető. Ebbe a tájba ugyanis minden belelátható, s szinte minden benne is van. A kőtenger, a furcsa alakú sziklák, a tanúhegyek, a patakok és a kis tavak, a megbújó várromok a hegyeken, dombokon. Ha lenne főutcája a többé-kevésbé egységes, mégis változatos tájnak, ott több művész és kézműves korzózna, mint őslakó. (Már ha az őslakosok egyáltalán korzóznának.) Itt már senki sem csodálkozik rá senkire. A hóbortos külsejű kalandor, a kóborló fotós, a sajtkészítő, a piac vagy a helyi kocsmák népe minden különbözősége ellenére őriz valami hasonlót.
De hát főutcája nincs ennek a vidéknek, tehát mellékutcái sincsenek. A Balatonig nyúló táj van, civilizált rendben, de mégis valamennyire természetesen szabadon. Felfedezetten és mégis várva a mindennapi felfedezésre.

 

Erre a vidékre érkezett júniusban tizennégy fotóművész. A Szebeni András által tavaly létrehívott Szegedi műhely folytatásaként két hétre a tapolcai Pelion szállóban ütöttek tanyát. Civilben, kenyérkereső foglalkozásuk szerint közülük sokan a napi- és hetilapok ütemé­ben élnek, e mellett ábrázolják, fogalmazzák meg önmagukat a művészetek szintjén. Néhányan csak mellékállásban művészek, mások hivatásszerűen azok. Tapolcán, ahogy tavaly Szegeden is, a képeikkel fizettek, minden alkotó négy eredeti fotót ajánlott fel a Hunguest Hotels kortárs fotógyűjteményébe. Fizetőeszköz lett tehát a művészet: nem aprópénzre váltották, hanem értékükön adták a mecénásnak.

Reggelente fölráncigálták magukra hátizsákjaikat, aztán ment mindenki a saját témája után. Nem volt kötött tematika, a művész úgyis azt közli, amit ő akar, csak teret, tárgyat, embert kell találnia hozzá. A megszületett fotókat azonban az itteni élmények inspirálták, ez a közeg hívta elő belőlük. Első ránézésre az tűnik fel, hogy jóval több a fekete-fehér kép, mint a színes. A fekete-fehér kiemel a gyakran mesterkélten színes világból, letisztultabb hangulatok kifejezésére alkalmas.

Szabó Bernadett

Szabó Bernadett cím nélküli képe a fehér lóval csak ezekkel az árnyalatokkal izgalmas, kizárólag fekete-fehérben létezik. Az ember nélküli fotó különös emberi nyugalmat közvetít. Talán a magányét is. A tiszta magány harmó­niáját, babonásan szépen. A sejtelmes, izgalmas vidéket biciklivel naponta bejáró Hossala Tamás hegyesdi fotóján a tájra vetített belső vágyat fogalmazta meg arra, ami elérhető volt, s ma már lehet, hogy számára elérhetetlen. Hol van, hol nincs. Valahol a fölé nőtt aljnövényzet takarásában. Szakadatlan keresendő.

A fotós, operatőr Dobos Tamás Misát helyezi az erdőbe, vagy talán erdőt ültet a gyerek köré. A gesztusok nélküli gyerek a tekintetével igéz. Kiemelve a sorozatból, egyedi képként is önálló egész. Fazekas István újragondolt természete élőhelyeket riasztó sziklába kapaszkodó gyökerei az Élet él és élni akar Ady-sor tág asszociációjú ábrázolása is lehetne.

Benkő Sándor

Esetleg fordítva. Mitikusan szép Benkő Sándor Csobánc vára. A Németországban is élő alkotó Freud meghatározását vallja ma­gáénak: a mulandóság értékritkaság az időben. Ezeket keresi, a maradandóság izgatja. Megörökít. A táj domborzatának ritmusa van a háttérben, előtérben pedig a romokon két madár. Drámaian erős kép. Tapolca hajnalát fotózta Fejér Gábor. A sötét épületrész fekete éjszakaként takarja ki részben az ébredező várost. Mandur László emberi komédia szoborcsoportja a fény és sötét ellenpontjait éri tetten, az emberi komédiában megtalálja a magányosan drámait. Szinte valószerűtlenül idilli, mindemellett meghökkentően eredeti a dokumentarista stílusban is szívesen fotózó Bácsi Róbert László s alföldi képe: Robi, Csilla és a két hónapos Zen. A Salföldre költözők önfeladás nélküli beilleszkedése erre a vidékre. Esőcseppektől szeplős üveg mögül látszik a köveskáli kereszt Németh György képén. A „minden egész eltörött világban” borongósan, homályban, de méltósággal áll a szenvedés keresztje.

Bánkuti András

Gaál Zoltán elmesélhető képeket akar megörökíteni. Olyanokat, amelyeknek történetük van. Színes halai úsznak az időben. Érkeznek tömegesen, majd távolodnak tőlünk. A pillanat a múltat és az eljövendőt is mutatja. Bánkuti András az itt élő vagy ide járó, itt műhelyeket teremtő művészek portréjával mesél azokról, akik itt rendezték be az életüket. Így Török László, aki saját, legendás családfotóját tartja maga elé Bánkuti fotóján. Önmaga képe mögé néz.

Műfaja szerint is látványos Kiss-Kuntler Árpád Csobánc várroma a tanúhegyekkel. A körpanorámás képen a romos vár kövekből is hajlékony hulláma égig ér. Móricz-Sabján Simon Tapolca építészeti egyediségét, az ipszilon házakat fotózta meg, a benne élő emberekkel. Sorozatában az alumíniumipar delén épített házakat lakóikkal együtt ábrázolta. Megközelítési módja kettős. Kintről, távolabbról nézi a házak együttesét, majd azokból fotóz kifelé. S a házakban is, a lakók sorsformálta arcát. ­Reviczky Zsolt az elhagyott tapolcai laktanyát járta végig. Finoman mutatja meg, hogy a hajdani harcászati berendezések hogyan szelídültek gyermekjátszótérré. Nemcsak a korábban halált osztó eszközök funkciói alakulnak át – hatástalanította őket az idő múlása –, hanem az ember viszonya is hozzájuk. Játék és némi komikum forrása is ez az élethelyzet.

Szebeni András már legendás idők cselekvő tanúja. Személyes történetei vannak Jancsó Miklósról, ­Mándy Ivánról, Zelk Zoltánról, a Nemzeti Szálló sörözőjéből, amely szerkesztőségi műhelyként is szolgált. A fotós ugyanúgy, ahogy az író, magányos. Tömegben vagyunk magányosak, mondja Szebeni. Az információs szőnyegbombázásban nehéz megtalálni önmagunkat, kiválogatni az értékeket. Az alkotótelepen többféle generáció már bizonyított fotóművészei vetik össze látásmódjukat, eredetiségüket. Van mérce. A munkához pedig jogosítványt kaptak a várostól. Még „fejlövéseink” megvalósítására is, mondja Szebeni. Sőt Dobó Zoltán polgármester személyesen is szervezte alkotói szándékaik megvalósulását.

A Káli-medencében, a Tapolca környékén, a Balaton-felvidéken készült alkotásokból kiállítás is nyílik, de képgalériánkat már most is megnézheti. Remélhetőleg nem csak szülőhelyükön lesznek láthatóak ezek a képek, hiszen semmiképpen sem helyi érdekűek.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.