Egoyant ugyanis szemmel láthatóan a bizarr szituációk érdeklik: a tradicionális thrillerekben általában hanyagolt drámai háttér és az enigmatikus jelenségek, illetve továbbra is igyekszik trükközni a filmidővel. Ugyanakkor embertelen mennyiségű közhelyet és kliséket is sikerült használnia, arról nem is beszélve, hogy a hitelességre nem maradt ideje vagy ereje.
Ez nagy baj, mert Natasha Campus esete után így olyan „elemző" és mesélő benyomását kelti, mintha fogalma sem lenne a tényekről. Igaz, a The Captive-nek sok mindent el lehet nézni, de az elnagyolt karakterek konkrétan úgy fájnak, mint ahogy a hülyeség szokott: a Kevin Durand által alakított rosszfiú olyan gülü és vérben forgó szemekkel játszik végig, hogy a valóságban mindenki alanyi jogon messze elkerülné.
Ezek után nem meglepő, hogy a sajtó kifütyülte Egoyant, a Liberation pedig azon filózik a kritikájában, hogy ez a film vajon akkora bukás-e mint a botoxolt Nicole Kidman vesszőfutása a Grace – Monaco csillagában. ÁM tulajdonképpen itt csak egy kérdés van: mit keres egy művészetet még nyomokban sem látott mű a versenyben.
Megelevenednek a tájképek
|
| Mike Leigh Canne-ban Fotó: Eric Gaillard / Reuters |
A nagy nevek becsületét a brit Mike Leigh viszont megkérdőjelezhetetlenül megvédte: a Mr. Turner ugyanis a két és fél órás játékideje ellenére érzékeny és finom munka. Hőse, Willam Turner festőművész, aki az angol romantika egyik utolsó képviselője volt a tizenkilencedik században. Az ő életének utolsó huszonöt évét ismerjük meg részletekbe menően.
Leigh-t szokás szerint minden érdekli: megismerjük Turner szokásait és mindennapjat, a nőkkel való kapcsolatt és az alkotáshoz való viszonyát. Az igazi bravúr, hogy Leigh vizuálisan és dramaturgiailag is megoldotta Turner képalkotási módszertanának mozgóképes ábrázolását. Megfogalmazta a megfogalmazhatatlant: azt, hogy hogyan készültek el a világ talán legjobb tájképei. Szavakkal nehéz is mindezt leírni, látni kell.
A film emellett roppant őszinte vallomás Mike Leigh-tól arról, milyen viszonyban lehet a művész a művészettel. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a brit mester talán legintimebb mozijáról van szó. "Nem egy művész szenvedéssel teli életéről van szó a filmben, hanem arról az állandó feszültségről, amely a halandó ember, a művészete, az inspiráltsága és az adott pillanat megragadása között feszül" hangsúlyozta Leigh.
Azonban a Mr. Turner is megosztotta a közönséget, mert akárhogy is nézzük, két Leigh létezik: az improvizációkra építő zseni és a megfontolt tervező. Most az utóbbi került hatalomra. A Mr. Turner az olyan tradicionálisabb mozijai sorát gyarapítja, mint a Mezítelenül vagy a Tingli-tangli. Abban viszont teljes a konszenzus, a hogy a címszerepet alakító Timothy Spall bejelentkezett a legjobb férfi alakítás díjára.
