|
Juhász Ferenc
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Ömlött és áradt belőle a költészet, éppen ezért nem újult meg tulajdonképpen soha, nem alkalmazkodott, nem reagált mindarra, ami körülötte történt: egyszerűen azonos volt azzal, amit írt. Az ilyen költészet mindenekelőtt hatni akar: arra tör, hogy elnyeljen burjánzó képi világa, hogy retorikai zuhataga maga alá temessen, meggyőzzön, és maga mellé állítson mindenkit, akit lávaszerű ömlése elér. „Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz” – írta József Attila, és Juhász ezt szó szerint elhitte neki. Ezek a versek mind repülni vágynak együtt a szárnyaló tömegekkel.
Ezekről a hitekről és kétségekről szól az egyik legnagyobb magyar költemény, amelynek képi és nyelvi ereje Vörösmarty közvetlen közelébe emeli Juhászt, a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. A szöveg 1963-ban jelent meg, az amnesztia után, a konszolidált Kádár-korszak kezdetének legfontosabb verse. Ha tetszik, akkor a bizonytalanságé és az újrakezdésé: hogy mégis lehet talán valami élhető az egészből.
„Mint mozgékony-bőrű kaméleonok / agyag-csipkekorsó szeme forog / a nyüzsgő buborék-állatok / vízhártya-szeme. / Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog, / színét cseréli szín után. / Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. / Ez a tér a virágzó kő-magány / Galapagos-szigete.”
A „virágzó kő-magány" láttató ellentétében megmutatkozik az összekapcsolódás természet és civilizáció között, a város mesterséges fényeinek „vadságában” megidéződnek a mitikus szörnyek, a nylon-köpenyek és gumikabátok ősállatokká változnak: a legatavisztikusabb és a legmodernebb vad rokonságát jelenítik meg a képek. Az ember nélküli, szörnyetegszerű természeti és az ember alkotta, de emberen túli, gépi világ mosódik össze a versbeli esőben, hogy feszültségük mégiscsak a „haladás” hajtóerejévé váljon. „Segíts meg, emberiség” – kiált fel Juhász, aztán a zárlatban a személyes magányt és szorongást felváltja a kollektív remény: „S elindulok hazafelé, ázottan, életre szántan, / a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.”
Ez a hangütés tűnt minden ihletett nagyszabásúsága ellenére is reménytelenül korszerűtlennek Petri és Tandori számára, akik komikusnak látták volna a verssorokat a nemzet és az emberiség útmutatójává duzzasztani, versbeszédüket „csak egy személy” megszólalásának gondolták. Juhász Ferenc képeinek néha egészen zsigeri és brutális merészségét jó ideig nem vették észre utánuk, azt, ahogy a halál kora gyermekkorban, kényszerűen megtanult, folytonos közelsége a bomlás zsigerien brutális képeit hívja elő egészen páratlan radikalitással. A kollektív bizonyosságot a versben mindig megkérdőjelezte nála a halál, illetve a kifejlés és rohadás kettős mozgásának kozmikus víziója. Amikor gyászol, mindig ódát is zeng a bomlás új életbe váltó tenyészetéhez:
„Mert te itt fekszel az út másik felén, itt rothadt szét szíved, itt folyt / szét agyad, kimászva a könnyű koponya szétnyílt csonthólyagából, / mint kinyílt kagyló-szárnyakból a puha állat, a koponyából kidőlve / folyt szét, mint széttört köcsögből a rózsabarna kenőszappan, / elméd itt lett fehér kukacok, zúzmara-öltönyű lárvák fehér ösztöne, itt / feküsznek csontjaid a föld fekete lapjaiban, szorongó ákombákomokkal.../ itt fekszel két méterre ideges / lábam alatt az út másik felén, gyönyörű képzelet-rózsák alatt / e pici sírban, fehér penésszel belepve, mint kivégzett akit leöntöttek / mésszel, úgy feküdtél, a piros virágbelsejű húsból kitört / vállcsonttal, te Alkony véres inge, Vonatkerékre fűzött virág, az alkony / titán-szemgolyójának piros erezése, e kicsi sírban..., / mint halott csavargók arca, mint hülyék lágy arca nyálzik csigabigákkal... / e pici sírban, mely foszló-szőrű, mint az elgázolt kutyák, mint dülledt-szemű dögmacskák / merev bajsza, és nézem a ropogó, száraz, zöld-foltos kövér varangyot, amely / téged is evett, mint én az isten testét gyermekkoromban"– írja legfontosabb mesteréről, József Attiláról.
Ez a kíméletlen képzeletvilág olyan fiatalokat ihletett meg az elmúlt évtizedben, mint Nemes Z. Márió, aki a humanista perspektíváit lezárva átalakította azt, amit Juhásztól tanult, a puszta hús mint anyag költészetévé. A legmerészebb kezdők soraiban köszöntek vissza az övéi és ez nem is lehetett másként, mert minden tévedése ellenére a legnagyobbak közé tartozott.
Pátriárkaként, versei feltámadása után, nem hitt már sem az „emberiségben", sem a mindent gyökeresen átalakító forradalomban. A vers azonban az utolsó pillanatig éppen úgy szólalt meg benne, mint a legelején Bián, majd Pesten, Simon István és Nagy László társaságában.
„A költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot... Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld".
Így is lett. Nem adta meg magát annak, amire egész hosszú életében készült. Utolsó szavával Tóth Árpádot említette. Jó volna tudni, mit akarhatott még mondani róla.
Az idén a Kossuth Kiadónál megjelent, A végtelen tükre (Versprózák, 2007–2015) című kötetéből való vallomása életéről:
Életrajz
Munkás-családból származom. Római katolikusnak kereszteltek, 1928-ban, Bián. Anyám sváb volt, született Andresz Borbála, apám magyar: Juhász Ferenc. Egyszerű létezésem, mint az egyszerű magányon, a szártetőn kétágú termés. Mintha egy sárga búzaszál cső-tetején két kalász tollasodik jobbra-balra, ez a boldog hármas egység volt az én létezésem győzelme, hite, bizalma. Szüleim nem voltak buzgó templomjárók. De az egyházi kötelezettségeket betartották.
Az ünnepeket, körmeneteket, a fúvószenés búzaszentelést, a zöld-tölgyfasátras, virágszőnyeg-főutcás Úrnapját, az Anna-Jakab napi búcsú harangszavára anyám abbahagyta a főzést, tüdőbeteg apám a pincéből kék bögrévelhozott bor melengetését nagy szőkerózsaszín tenyereiben. De engem a szentségek megtartására köteleztek: a szombat-délutáni gyónásra, az áldozásra a vasárnap-reggeli kismisén, hogy a kastély előtti országút ló- és tehéntrágya-gyepes sarába térdepeljek bérmáláskor. Nekünk nem volt Bibliánk.
Nekem csak katekizmusom volt és olcsó imakönyvem, aztán meg anyai nagyanyám kis csontcsomaghoz, piros ládikához hasonlító sváb imakönyve, amit koporsójából vettem ki ima-kulcsvilla hernyósárga kezeiből. Bibliát először Zugor István református lelkész lakásán láttam. Vigíliát meg kamasz koromban a katolikus plébános lakásán, ahova szabadon bejárhattam, használva aprócska könyvtárát, könyveit, a folyóiratokat. Most már öt Bibliám van. Az elsőt egy öreg erdélyi költő küldte 1951-ben, az újabb fordításokat, a katolikust és a reformátust Aczél György, piros bőrkötésben. A mi tóparti nádfödeles házunk nem volt a családi béke vályogtemploma. Pokolrobbanásokkal lángolt mégis-édes otthonomban szinte minden nap. Mert betegség, szesz, baltacsapkodás, sírás, vinnyogó kutyarettegés, köhögés, vér, de sohase káromkodás.
A békítő mindig én voltam, meg az örök vérokádás. Így nőttem azzá, aki vagyok. Így lettem költő. Miféle részeg dicstelenségből? Ma egyre többet beszélnek a genetikáról. Van is néhány nagy genetika-tudós barátom. Könyveiket kívülről tudom. „Jó a genetikád” – mondja Eszter lányom, az orvos. És a hitek, áldások, látomások. Elolvastam minden ősi Szent Könyvet, vonzódva nagyon a misztikusokhoz, a látnokokhoz. De nem tudom, kitől örököltem mesterségem és kötelességem: a költészetet. Mert a vers az én szabadságom, hűségem és szerelmem. És marad az is, amíg elkéri öreg testemet a föld, hogy a Mindenséggel összeolvadva én is talaja legyek a boldogságra vágyó Világegyetem Magánynak. Jaj, én Titok-Istenem: Szent Világmindenség!
