Ősszel volt A félkegyelmű Székesfehérváron, télen a Karamazov testvérek a Radnótiban, tavasszal Marosvásárhelyen ugyancsak a Karamazov Richard Crane négyszemélyes változatában, az Ördögök meg a Magyar Színház akadémistáinak vizsgaelőadásaképpen. És Szakonyi Károlynak a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott Dosztojevszkij-darabját nem is veszem ebbe a sorba.

A Szkéné-előadás előtt eszembe jutott első színházi találkozásom a Bűn és bűnhődéssel. Milyen egyszerű volt színházat nézni 1962-ben. A szó szerint és átvitt értelemben is lázas fiatalember, Keres Emil és az éles elméjű Rozsos István szellemi és pszichikai párbaját láthattuk. Nem az ideológiát, a küzdelmet. Azóta az a fajta színház megkopott, kiüresedett, elkényelmesedett. Alkotóerejüket, hitüket, lendületüket vesztett rutinék kezére jutott.

De azóta az is bebizonyosodott, hogy mindenáron újítani is lehet rutinból, gondolat, eredeti eszme, komoly közlendő nélkül. Kiégett vagy ambíciójukhoz képest nem eléggé tehetséges emberek bűvészkednek az éppen modernnek gondolt eszközökkel. Ilyenkor más se marad Dosztojevszkij zsenialitásából, mint vívódó, kínlódó hőseinek ideológiája, hitvallása. Sokszor bosszantó eszmék kinyilatkoztatása.

Másfelől az sem töltött el sok bizalommal, amit a Bűn és bűnhődést most megrendező Horváth Csabától az utóbbi időben Székesfehérváron és Kaposváron láttam. Rég kimunkált eszközeinek rutinszerű alkalmazását mások munkáiban, megalkuvást (Pillangó) és mellényúlást (Magyar Elektra). A Szkénében viszont remek volt A nagy füzet is és az Irtás is. Az Oresztész is tetszett a Radnótiban.

Horváth Csaba eredeti eszköztárat talált ki Dusa Gábor

A Bűn és bűnhődés ez utóbbi sort folytatja. Hamar legyőzte bennem a gyanakvásból fakadó ellenállást. Garai Judit dramaturggal együtt követhető cselekményt, átlátható kapcsolatokat, pontos jellemrajzokat, jól érthető lelki folyamatokat tesz színpadra. Hozzá most is eredeti eszköztárat talált (ki). A színpadot hatalmas sötét matracok uralják. Azokat meg a színészek. Emelik, ledobják, hozzák, viszik, hajlítják, küzdenek velük. Alakítják a teret. Néha praktikus, sokszor inkább jelképes céllal. Vagy érzékletesen. És főképp csuszatolják, susogtatják. Minden mozdulat megszólal. Minden mozdulatnak hallható következménye van. A matracok hatalmasakat csattannak a földön. Szinte élő, rugalmas és hajlékony, de rideg és szürke világban vergődnek bűnösök és bűnhődők.

A színészi játék alapjában tárgyilagos, rá- és felmutató. Pallag Márton rejtegetve láttatja Raszkolnyikov titkát, Hay Anna nem hatódik meg Szonya nagy lelkétől, magatartásának természetessége kap súlyt alakításában. Kádas József ügyésze nem éles elméjével, inkább együtt szenvedő megértésével kérkedik. Andrássy Máté Szvidrigajlov talányos jellemét kedélyes mázba vonja, Krisztik Csaba markáns vonásokkal adja Luzsin aljasságát. Földeáki Nóra két szerepben két szenvedő anya között teremt eleven kapcsolatot, Blaskó Borbála főképp a német eredetű háziasszony karikatúraszerű ábrázolásával remekel, Zsigmond Emőke Raszkolnyikov józan értelmű, a sorsot méltósággal viselő húgaként emlékezetes. Benedek Mari jelmezei ezúttal csak ritkán rikítanak, viszont általában találók, jellemhez illők. A koreografált mozgás elemel és hangsúlyoz.

A Bűn és bűnhődés történetének mélyén éppúgy rejlenek ideológiai-történelmi kérdések, mint erkölcsiek, vallásiak. Horváth Csaba csöppet sem realisztikusan pepecselő színházában mégsem jelennek meg propagandisztikusan vagy igehirdetésként. Nem fedik el az emberi történetet.

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Forte Társulat - Szkéné Színház