A rendszerváltás előtt egy magyar férfi átlagban tizenkét percet töltött könyvolvasással, az ezredfordulón már csak nyolcat, mostanában hozzávetőleg ötöt. És mindezt a hazai férfilakosság öt százaléka produkálja; szomorú adatok.
Ma, tehát, amikor már az olvasás is afféle kedves, bolondos hobbinak – mintegy időpocsékolásnak – tűnik, igazán nem könnyű olyan emberekről beszélni, akiknek a könyv nem csupán célszerű vagy szórakoztató betű- és mondattár, hanem ráadásul szerethető, becses és személyes tárgy.
Pedig most ilyen emberekről lesz szó. A könyvekkel ápolt meghitt viszonyukat pedig egy kicsi, a könyveik kötéstáblájának belső oldalára ragasztott, művészi értékű, számukra készített, egyedi kisnyomtatvány jelzi: az ex libris.
Az ex libris, más néven: könyvjegy – bár már korábban is létezett a főúri, egyházi és királyi könyvtárak becses darabjainak jelölésére – valójában a könyvnyomtatás elterjedése után lett igazán népszerű. Jókezű grafikusok (köztük Albrecht Dürer) készítették valamilyen sokszorosító eljárással, metszették fából vagy rézből, manapság leginkább linóleumba metszik, de készülhet nyomdai eljárással és számítógép segítségével is. A lényeg a személyesség, az egyediség.
