Úgy beszéli el egy siket család mindennapjait (csupán a lányuk hall, így ő viszi a gazdaság ügyeit), hogy egyszerre empatikus és humoros, nem gügyögve és nem leereszkedően, de nem is mindig betartva a korrektség szabályait, ami életszerűvé és sokkal szerethetőbbé teszi a karaktereket. Nem is a humorral van baj, vagy inkább azzal van a legkevesebb baj, a rendező, Eric Lartigau pontosan tudja, hogy ezzel éri el a nézőiben azt az érzést, hogy a film után legszívesebben magunkhoz ölelnénk minden siketet, és átvinnénk az úttesten, még ha épp erre van a legkevésbé szüksége is. Hiszen látni még lát.

Ahogy mi is.

Louane Emera, aki énekel, és közben intézi süketnéma családja ügyeit

Így a rettentően átlátszó forgatókönyvet, hiszen A Bélier család az a mozi, ahol tíz perc után a rutinosabb, középhaladó néző már el tudja mesélni a végkifejletet. Az igazán haladó pedig azt is megtippelheti, hogy előbb vagy utóbb lesz olyan jelenet, amelyben lehúzzák a hangot, mintegy érzékeltetve a siketséggel járó világ totális csöndjét, és ilyen értelemben véve részleges elszigeteltségét. És tényleg.

Talán csak annyit írhatunk az alkotók javára, hogy a minden egyes jelenet mögött leselkedő giccs árnyát a legtöbbször el tudják hessenteni, még ha a kiszámíthatóság gyakorta le is húzza a szeleburdi poénokat és a megkapó alaphangulatot.

Történik ugyanis, hogy Paula – a népszerű és kiváló énekesnő, Louane Emera alakítása – nemcsak hogy nem siket, de isteni tehetség lapul a torkában: vagyis felvételiznie kell a párizsi zeneiskolába, maga mögött hagyva az ügyintézésben főként rá támaszkodó családját. Kár, hogy az ezzel kapcsolatban adódó drámai szálat, az anyalánya konfliktust – előbbi bevallja, mennyire gyűlöli a hallókat, és mit élt át, amikor megtudta, hogy első gyermeke nem lett siket, miként majd később a fia –, a vígjáték természete miatt rövidre kell zárni, pedig éppen ez lehetett volna az a lehetőség, amikor kissé elmélyülhetett volna a bolondozás.

A francia film mostanában kiválóan közelíti meg a fogyatékosság problémáját, gondoljunk csak az Életrevalókra, amely egészen más minőséget mutatott fel ezzel kapcsolatban. A Bélier család lemarad mögötte. Meg tudja hatni nézőjét – főként az a pillanat emlékezetes, amikor az apa úgy „hallgatja meg” a lányát, hogy a torkára helyezi tenyerét –, de ezzel nem kárpótol a sablonos történetvezetésért.

A Bélier család igazi közönségfilm, pontosan ismeri és szívélyes mosollyal elébe is megy az elvárásoknak, messze nem kockáztat annyit, mint az Életrevalók, és minden bája ellenére Emera nélkülözi Omar Sy kirobbanó vitalitását. Túl kényelmes és túl széles ösvényt jelöl ki magának a film, amelyen végül keresztül is vág, nem szédül be sem a giccs, sem a felkavaróan egyedi szakadékába. Sikert akar, mindenáron, és ezt meg is kapja. Szerencsére nem lesz a Disney receptje szerint szájbarágós, nem felemelt ujjal tanítja meg az aznapra kijelölt leckét, miszerint a siketek is emberek, hát úgy bánjunk velük. Karin Viard az anya és Francois Damiens az apa szerepében – legutóbb a Körberajzolva című filmben láthattuk – mindent kihoz a szerepéből, amit szavak nélkül ki lehet hozni, s csak időnként csúszik bele a ripacskodásba. Pont annyira, amit még megbocsát a Szeszélyes évszakokon felnőtt magyar néző.

Aranyos film tehát a francia–belga alkotás. Akár egy kölyökkutya. Így nem is lehet rá haragudni, ha kajlaságában nem úgy veri le a vázát, ahogy szeretnénk. Pedig titokban a nagy csattanásban reménykedtünk.