galéria megtekintése

„Lehet, hogy a rezsicsökkentés himnuszát kéne megírnom”

Az írás a Népszabadság
2014. 06. 21. számában
jelent meg.


Csider István Zoltán
Népszabadság

A jó dolgokat nem jutalmazzák, a rosszakat nem büntetik – mondja a Balaton és a Trabant együttesek alapító tagja. Víg Mihállyal a dalaiból készült feldolgozáslemez mellett a módszereiről, a rezsicsökkentés himnuszáról és második vonalbeliségről beszélgettünk. Meg arról, hogyan áll a mangalicának a bőrfecske.

Igazából pár tétellel már kész is vagyok. “Domboldalon áll egy rezsikunyhó...” - mondja Víg Mihály
Igazából pár tétellel már kész is vagyok. “Domboldalon áll egy rezsikunyhó...” - mondja Víg Mihály
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Egy emlékkoncerten azt mondta: ha nincs Cseh Tamás, talán maga sem lesz zenész. Hiányzik? Mit tanult tőle?

– Feltétlenül hiányzik, leginkább a kedvessége meg a nagy szíve. És azt tanultam tőle, belőle, hogy két-három akkorddal is lehet nagyon magas színvonalú zenét csinálni. Cseh Tamás azt mutatta meg, hogy ez az egész könnyűzene, a kortárs népzene, a mai dal nem csak kevesek kiváltsága, mindenki számára nyitva lehet. Azt éreztem meg benne, hogy nagyon egyszerű eszközökkel is kozmikus távlatok nyithatók meg. Jézus azt mondja, legyetek olyanok, mint a kisgyermekek. Sokkal egyszerűbben, és tisztán kellene csinálnunk a dolgokat. A gyerekekben elképesztően nagy igazságérzet és tisztaság van. Játék közben azt mondják: csaltál, ez nem ér! Ezt nem tanulják, ezzel születnek, aztán később elveszítik. Amikor felnőnek. Ha vissza tudnánk kanyarodni ahhoz a gyermeki egyszerűséghez, tisztasághoz, ami Tamásban megvolt, jobb lenne mindenkinek.

 

– Akkor még a hiányról, a másféléről: valószínűleg nem csinál már több filmet Tarr Bélával. Mire gondolt, amikor megtudta, a rendező nem rendez tovább?

– Kicsit elszomorodtam, de megértettem a szempontjait. Ha megnézi a Torinói lovat, láthatja, hogy Tarr életműve tényleg nehezen folytatható. Bezárult a kör. Nem akart elsüllyedni a saját stílusában – gondolom. Óriási szerencse és megtiszteltetés, hogy hét filmen is együtt dolgozhattam vele.

– Mások talán ugyanezt gondolják magáról: most jelent meg a Lengyel tangó című, Víg-feldolgozásokat tartalmazó lemez. Hogy tetszik?

– Kicsit úgy éreztem magam, mint az író, aki elmegy a darabját színpadra állító színházba, megnézni, mit csinálnak vele. Van az a fajta szerző, aki ilyenkor mindenáron bele akar szólni a munkába, hisztériázik. Én nem ez a típus vagyok...

NÉVJEGY

A Balaton és a Trabant alapító tagja, néhány szakdolgozat mellett külön fejezet szól róla egy filmzeneszerző-pályákat bemutató kínai könyvben, írt zenét török, osztrák, angol és persze magyar mozik alá – utóbbiakból hetet rendezőként Tarr Béla jegyez. Az egyikben, az éppen húsz éve elkészült, megkerülhetetlen kultuszfilmmé vált Sátántangóban ráadásul ő játssza a főszerepet is. A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje mellett 2008-ban megkapta Az év filmzeneszerzőjének járó elismerést a bécsi EU XXL filmfesztiválon, 2011-ben pedig A torinói ló zenéjéért jelölték az Európai Filmdíj legjobb komponistának járó ordójára.

– Az elegancia tartotta vissza, hogy beszóljon?

– Részben talán, de egyébként is, azzal, hogy Ágoston Bélára bízták a megvalósítást, nagyjából el is dőlt minden. Dolgoztunk már együtt, ezért nyugodt voltam. Nagyon érdekes volt figyelni, ahogy az innen-onnan előszedett témák néha a legváratlanabb helyeken bukkantak fel. Azokat is szeretem, akiket meghívott a lemezre. Ráadásul ha engem bíznának meg egy ilyen melóval, én se szeretném, ha beledumálnának.

– Hidegvér.

– Nem tudom, lehet. Egyébként bárki keresett meg, hogy ezt vagy azt a munkámat feldolgozná, mindig odaadtam, pénzt se kértem érte. A legfurcsább az volt az egészben, hogy ehhez hasonló komplett lemezeket akkor szoktak csinálni, ha a szerző már meghalt. Én meg még élek. Ja, meg még az, hogy magam is közreműködtem az anyag elkészítésében. Sokat gondolkodtam, hogy ez jó ötlet-e, hogy érdemes-e igent mondanom. Végül így lett, pedig, ha már elegancia: talán decensebb lett volna, ha távol tartom magam a dologtól. De itt nem fenyegetett az a veszély, hogy úgy járok, mint Boris Vian, aki az egyik regényéből készült film közben felháborodva felpattant a moziban, majd összeesett és meghalt. Én élveztem a dolgot.

Csak szennyezi a környezetet

A lemezen régi dalok szerepelnek. Újakat nem ír mostanában?

„Lehet, hogy a rezsicsökkentés himnuszát kéne megírnom”
Fotó: Móricz-Sabján Simon

– De, írok zenét, prózát, verset is. Most már egyébként érik, hogy előálljak egy újabb adag dallal. Lemezt kiadni viszont teljesen felesleges, sőt: csak szennyezi a környezetet. A YouTube-ra fel lehet tenni az új dalokat, de azokhoz meg képet is kellene csinálni – éppen azon töprengek, ezt hogyan oldjam meg. Manapság már egy laptoppal is majdnem mindent meg lehet csinálni. Ha találkoznék valakivel, aki nagyon lelkes ez ügyben és hozzá még profi operatőr is, szívesen dolgoznék vele. Mindenesetre van egy csomó dalvázlatom – ha lesz egy pár jó órám, leülök és összerakom az anyagot.

– Senkinek nem mutatja meg a prózáit. Miért? Csak terápia?

– Egy kicsit tényleg terápiás dolgok ezek, igen. Pár haverom írt mostanában önéletrajzi regényt, úgyhogy azt biztosan nem szeretnék. Részben a gyermekkoromat dolgozom fel, és ismerősökről írok, olyanokról, akik már meghaltak.  De ezekkel a szövegekkel is az a helyzet, mint a dalokkal: ha érdemes lesz megmutatni, akkor megmutatom.

– Hasonlóan ír prózát, verset és zenét?

– Arra van szükségem, hogy legyen kedvem dolgozni. Ihletett állapot kell. Ez nincs meg mindig. Nem lennék jó prózaíró, például. Egy rendes regényíró reggel felkel és ír délig. Nekem ez nem megy. Vannak kéthetek, egyhónapok, amikor jobban belehúzok, aztán elsodornak a koncertek, úgyhogy kénytelen vagyok szünetet tartani. De ha valami megérik, akkor gyorsan végzek tulajdonképpen. 1996-ban jelent meg A fény közepe a sötétség kapujában című Balaton-anyag – na, az úgy született, hogy a zenekar tagjai azt mondták, túl régóta játsszuk már ugyanazokat a dalokat, leszek szíves újakat írni. Leültem és másfél hét alatt megvolt, persze, sok előzetes vázlat alapján. Szóval, ha tudom, hogy van értelme, vagyis hogy miért és mit csinálok, akkor felpörög a tempó.

– Van olyan, hogy nincs értelme?

– Tudja, sokszor úgy érzem, és ez elég demotiváló, hogy itt a jó dolgokat nem jutalmazzák – a rosszakat pedig nem büntetik, tehát majdnem mindegy, hogy az ember csinál valamit vagy sem. De lehet, hogy máshol is így van ez. A Fény közepe... véletlenül nem lett rossz – tetszett is vagy ötszáz embernek. Ezen kívül semmi nem történt. Ja, de: kaptam az egészért 50 ezer forintot.

– Az már akkor sem volt óriási pénz.

– Soha nem sikerült nagy pénzekhez jutnom. Lehet, hogy a rezsicsökkentés himnuszát kéne megírnom...

– Kiváló feladat!

– Csak a szövegeket kell átírni, a dallamokat készen találom. Felcsút induló, Demjén Rózsi Vizivilágbajnokság dala. Igazából pár tétellel már kész is vagyok. “Domboldalon áll egy rezsikunyhó...” vagy a Barackfadal dallamára - “Csekken mór a rezsi, áldott rezsicsekkentés…”

– Izgatottan várjuk. Azt mondja, ötszáz embernek tetszett az a lemez, amivel nyilván alábecsüli a Balaton akkori táborát. Soha nem volt ambíciója, hogy tömeges népszerűségre vigye, amit csinál?

Magyar költő vagyok

– Akkoriban egyetlen hanglemezgyár volt, az pedig nem kért tőlünk lemezt. Sőt arra kért, hogy hagyjuk abba a zenélést. Pedig 84-85-ben voltunk a legjobb formában. A rendszerváltozáskor talán lett volna rá mód, de akkor meg pont én tartottam egy hosszabb szünetet, 1987-től 1993-ig. Később pedig… A Bahia adogatott ki elég rossz minőségű koncertfelvételeket, azokból elment pár ezer, de annál több nem. A mi műfajainknak mindig réteg-jellege volt, ha tetszik: alternatív, underground. Ha valaki felveti a kérdést, amit most maga, azt szoktam mondani: minket nemcsak nem akartak felfedezni, de nem is lehetett volna. Úgy éreztem, hogy egy csomó mindent kellene csinálni ahhoz, hogy igazán sikeresek legyünk, és arra nem voltunk, nem voltam, nem vagyok képes. Maradtam a második vonalban, ahol most is vagyok.

– Máshol talán másként lenne ez. Lefordítható ez világ?

Fotó: Móricz-Sabján Simon

– Látja, ezt nem tudom biztosan. De egyébként nyilván abszolút magyar dalok ezek, úgyhogy nem hiszem. Érdekes ez a fordítás-dolog. Petri a naplójában beszámol egy hollandiai fesztiválról, ahová politikailag üldözött költőket hívtak meg. A verseik elhangoztak hollandul, angolul és a szerzők anyanyelvén is. Azt írja, ezerszer többet adott az eredeti nyelvű előadás, még akkor is, ha a hallgató egyetlen szót sem értett a szövegből. Ezért is sajnálom például, hogy sosem tanultam meg rendesen oroszul. Dosztojevszkijt eredetiben olvasni…

– Kiben látja ma, amit annak idején az underground zenekarok képviseltek? Egyáltalán fontos ez?

– Minden generációnak vannak olyan tagjai, akik azzal foglalkoznak, amivel kell. Tudok pár zenekart, amelyek jó dolgokat csinálnak, és persze ők sem a mainstreamben mozognak, ugyanúgy rejtve maradnak a nagyközönség előtt, mint mi annak idején. Nem mondok most neveket, nem baj? Van egy szovjet anekdota, miszerint megkérdeztek egy írót, szeretné-e, ha felterjesztenék Sztálin-díjra. A válasz úgy szólt: Isten őrizz! Nem szeretném, ha Sztálin elvtársnak eszébe jutna a nevem.

– Pár éve egy Trabant-koncertre hazajött Amerikából Méhes Marietta. Megkérdeztem tőle, miért ment el 84-ben. “Mert nem hagytak autentikusan élni” – válaszolta. Maga sosem akart elmenni?

– Nem. Egyrészt azért, mert magyar költő vagyok. Nem volt, és ma sincs öt évem, amit kidobhatok az ablakon – legalább ennyi kellene, hogy asszimilálódjak, és még akkor sem biztos, hogy meg tudom úgy tanulni a nyelvet, hogy érvényes verseket írjak. Meg aztán nagyon hamar lettek gyerekeim, egy egész családdal elmenni pedig zűrös lett volna. Ráadásul a nyolcvanas években azért lehetett már sejteni, hogy nemsokára megváltoznak a dolgok, hogy “elbizonytalanodott a pártállam.” Egyszer egy koncerten a Lengyelország című szám alatt a szükségállapot első évfordulójakor odakinn készített fényképeket vetítettem. Behívtak a rendőrségre. Mondták, hogy ha akarnának, levihetnének a pincébe… De nem akarnak. És hogy nem látom én, hogy Lengyelországban milyen nagy a szegénység? Itthon viszont milyen jó dolgunk van? Akkor meg minek ugrálok? Ugye fel akarok még lépni? Akkor térjek már végre észhez… Szóval, ilyen “jóságosan” közelítették meg az egészet. Ez abban is megnyilvánult, hogy nem vertek meg.

– És észhez tért?

– Egy ideig nem vetíthettem és a Lengyelországot sem játszhattuk. Aztán megint vetítettem, megint játszottuk. A hetvenes évek végén még kirúgták az országból a Molnár Gergelyt, Najmányit, előtte Halász Péteréket, Konrádot, Baksát, aki pedig nem is politizált direktben, egyszerűen csak szabad volt. Elvileg minket is be kellett volna csukni, el kellett volna üldözni, aztán ez mégsem történt meg. Mert a nyolcvanas években már nem nagyon csuktak le művészeket – kivéve a CPG-t, de az egy bonyolultabb eset volt. A vidéki káderek keményebbek voltak.

Kollektív ájulás volt

– Kényelmesebb lett?

– Ha az embert leviszik egy pincébe, megkínozzák, de utána tejben-vajban fürösztik, bocsánatot kérnek tőle és elengedik, akkor sokkal kevésbé érzi, hogy szörnyű, ami zajlik, mint az, akit a verés után azonnal kiraknak az utcára. Én úgy látom, az ország jó része vígan kollaborált, és közben mélyen megvetette azokat, akik pofáztak, a marginális ellenzéket. Tulajdonképpen még a rendszerváltozás után is így volt ez. Régen úgy állt a magyarokon a demokrácia, mint tehénen a gatya. Most meg, mint a mangalicán a bőrfecske. Kicsit szoros, kicsit bevág, de a miénk. És szeretjük viselni, mert azt hisszük, hogy jól nézünk ki. Sikerült szépen elpazarolni húsz évet. Én is pazaroltam.

– Hogyan?

– Vártam. Nem vettem elég komolyan a szabadságot. Sodródtam, mint a legtöbben. Kollektív ájulás volt. Mindenki elaludt, álmodozott valamiről, azt hitte, hogy majd valaki más megcsinálja helyette. Nem vagy legalábbis nem eléggé emelte fel a szavát, amikor kellett volna. Például 94-ben, mikor az SZDSZ koalíciót kötött az MSZP-vel. Ami sokak szerint a legelvtelenebb árulás volt. Ez a lépés mindenesetre hatalmas támadási felületet nyitott, úgyhogy a jobboldalnak már elég könnyen ment, hogy lehazaárulózza az egész idegenszívű bandát. Azt, hogy erejükön felül osztogattak, próbáltak törekedni valamilyen szociális biztonságra, ma már senki nem emlegeti. Szóval, húsz évig pazarlás ment, hogy csak a második Orbán-kormányig tartó időszakot említsük most. Éppen csak a legfontosabb dolgokra nem figyeltek oda: az oktatásra, a cigányságra, az egészségügyre. “Nincs pénz.” Most sincs. Könnyű a válasz, az ilyen egyszerű magyarázatokat szereti hallani a nép. “Nincs, mert elcsórták. Hazudtak.” Sokan azon gondolkodnak, hogy mi az oka a kétharmadnak…

– Maga szerint mi az oka?


– Sok oka van, de az egyik, hogy a miniszterelnök, aki valóban jól ért a szavazni képes polgárok kétharmadának nyelvén, nem kecsegtetett senkit hiú ábrándokkal. Nem mondta, hogy mindenkinek jó lesz. De aki vele van, aki igaz magyar, azt nem hagyja az út szélén. Nem ígért szabadságot és jólétet, de ezeket az emberek csak hírből ismerték, a jelek szerint nem is hiányzik nekik. Stabilitást, rendet ígért, és erre láthatóan törekszik is. Azt mondta, hogy negyven évre megköti az utána következő kormányok kezét – már ha nem éppen ő következik saját maga után. Ne azt figyeljék, amit mond, hanem amit csinál! Pávatánc. Megmondta, hogy új középosztályt épít – és tényleg: vegyük el a szegényektől, adjuk a gazdagoknak. Új és megdöbbentő fejlemény, hogy csak a “fészekrakó” programosokra ne vonatkozzon a kilakoltatási moratórium. Ezzel is imponálni akar, és ez sikerül is neki. Legtöbben nem értik, miért baj, ha van stadionja? Mi a probléma azzal, ha Schmitt Pál a sportszerűségről, a becsületről tart kiselőadást a megnyitón? Most majd megmutatja, hogyan lesz a kétharmadból három harmad. A félázsiaiak értik, mire céloz. “Egy ország.”  Nincs szükség vitákra, azok csak feleslegesen lassítják a folyamatokat. A nép pedig ugyanúgy nem fog felelősséget érezni, mint ahogy a Horthy is jó volt, a Kádár is jó volt. Majd ez is jó lesz, csak tessék megmondani, mit kell csinálni. Minden kádárista középkáder falán ott lógott a nagyon is komoly felirat. “ 1§: A főnöknek mindig igaza van. 2§: Ha véletlenül nincs igaza, akkor az első paragrafus lép életbe.” Ezért kár volt a jogi egyetemet elvégezni.

– Szükségszerűséget is emlegetnek a baloldal első, négy évvel ezelőtti bukása kapcsán...

– Nézze, az egészen világos volt már 2010-ben, hogy nem mehetnek úgy tovább a dolgok, ahogyan addig mentek: a semmit be nem fejezés, a teljesen tutyimutyi sodródás azt üzente, hogy még terv sincs. És ezt, akárcsak a 94-es koalíciót, a nép megbosszulta. A Sátántangóban mondja a századost játszó Dobai Péter, hogy a szabadságban van valami félelmetes, de a rendben nincs semmi félelmetes. 2010 után pedig jöttek a nagyon határozott lépések: ezt és ezt így és így meg fogjuk csinálni. Annak meg, aki kérdezte, hogy de hát miért kell így törvénykezni, azt mondták: várja meg, mi sül ki a dologból. Most már nem lehet mást csinálni, meg fogjuk várni, mi lesz. Sokan jósolgatják, hogy a konstrukció magától össze fog dőlni, ami elképzelhető, de nem lenne nagyon jó, mert mi is ott fogunk állni alatta. Mindenesetre van két axiómám. Az egyik, hogy a problémáknak néha tényleg nincs megoldása. A másik pedig, hogy a rossz után jöhet még rosszabb is.

– Talán még jobban sajnálja majd, hogy nem tanult meg rendesen oroszul?

– Lehet. Azt még jobban, hogy angolul sem. De még mindig kiülhetek egy sarokra gitározni.

– Csak legyen nálam apró.

– Nem félek. Az aznapra valót bárhol össze tudnám kalapálni valahogy.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.