galéria megtekintése

Köldöknézés, kaláka és paloták

Az írás a Népszabadság
2014. 06. 28. számában
jelent meg.

Torma Tamás
Népszabadság

A kupola alatt „látványálmennyezet”
A kupola alatt „látványálmennyezet”
Kis-Kuntler-Árpád / HVG

Kilincsekből szerkesztett boltív – egy évszázad több száz kilincsből kirakott története. Van itt Walter Gropius- féle Bauhaus-kilincs, írógépbillentyűkre hajazó, romantikusan ívelő egyedi rézkilincs, minimalista alumínium tömegtermék éppúgy, mint az osztrák filozófus, Ludwig Wittgenstein vidéki, kézműves kamrakilincse.

Már jó ideje sodródom befelé a tömeggel a biennále központi kiállításába, amikor ennél a kilincsekből képzett óriás átjáróban végre ráérzek az idei vezérmotívumra, amit amúgy az Alapelemek (Fundamentals) címből kellene megérteni. A főkurátor, a világhírű holland építész, Rem Kolhaas szándékai szerint az idei kiállítás nem sztárépítészek individualista projektjeiről szól, hanem az építésről/építészetről mint örökösen ismétlődő/megújuló folyamatról.

 

Már a bejárat is erre utal: a központi pavilon nemrég felújított patinás, kék-arany kupolája alá olyan álmennyezetet telepítettek, ami a légkondicsövektől a szigetelésekig láthatóvá tesz mindent, amit általában el szoktak rejteni. Aztán az elmúlt száz évben használatos falak, ablakok, erkélyek, lépcsők következnek imponáló bőségben – a fejlődést, de a kétségeket is egyszerre érzékeltető példatárként.

Az egyik legnépszerűbb terem például falnyi családfával mutatja be a vécék fejlődéstörténetét egy 2000 éves római kori kőlatrinától a legújabb japán biomobil-vécéig. (Ami természetesen már világít, szagtalan, saját energiát termel, kívánságra pedig zenél, és az ülése is fűthető.) Közben egy ördögfejjel és színes girlandokkal súlyosbított valódi porcelánpiszoár előtt azt is megjegyezhetjük, hogy ez 1895-ben egy cseh k. und k.-tiszt fajanszgyárában készült, most pedig az ausztriai Gmunden toalettmúzeumából kérték kölcsön.

– Azt szerettem volna bemutatni, hogy az építészet nemcsak a jól ismert kreatív folyamat, hanem egy végtelen technológia is rengeteg kutatással, számolgatással és aprómunkával – mondja az idén 70 éves Koolhaas, aki irodájával meg harvardos diákjaival már négy éve kezdett el gondolkozni az idei tematikán, és ezt lehet majd megnézni egészen november végéig. Mi az építészet alapegysége? Egy tégla, egy tervrajz vagy egy egész ház, esetleg az a jóval bonyolultabb kapcsolati háló, ahogyan ez az egyszeri ház a környezetébe illeszkedik (vagy nem illeszkedik)?

Kilincstörténelem a boltíven
Kilincstörténelem a boltíven

Kolhaas és csapata lenyűgöző leltárt készített az építészet mai állásáról: látványos történet, kiállítási kreativitás és enyhén provokatív vitaanyag egyszerre, tényekkel, különc csodabogarakkal, meglepő párhuzamokkal és soha nem látott technikai megoldásokkal.

Mindent megnézni – egy ilyen beszámoló azt az illúziót kelti, mintha a jelenlévő előbb mindent látott volna, holott Velencében képtelenség mindent látni. Az alapélmény: ezt sem láttam, azt sem láttam, nem is tudom, hol van – végül pedig: elegem van... Az első napokban a szájhagyomány is lassan működik (mit kell és mit érdemes mindenképpen megnézni). A biennále a két fő helyszín mellett mára behálózza a várost: alapítványi és magánkiállítások, a városba kihelyezett nemzeti pavilonok mindenhol – a velenceiek például a biennále megnyitójára tervezték forgalomlassító tiltakozásukat, amellyel a lagúnákat használó óceánjárók kitiltásáért demonstráltak.

És a kiállításokhoz hozzátartozik az elképesztő díszlet, Velence, ahol szinte minden ház, minden sikátor külön élmény. A biennále tehát ma elsősorban esemény, ahol a kortárs képzőművészet és építészet, térképzés között már szinte fölösleges különbséget tenni – idén is olyan hírességek kiállításai kísérik a biennálét, mint az indiai térépítész, Anish Kapoor vagy a világsztár kínai képzőművész, Ai Weiwei tárlata.

Ebbe a finoman érzékelhető változásba a magyarok is bekapcsolódtak, amikor a város egyik éppen trendivé váló helyszínén, a délnyugati Dorsoduro városrész rakpartján egymástól nem messze két kiállítást is nyitottak. A hivatalos magyar jelenlét kísérőtárlata az erdélyi Berszán Zsolt Decomposition című kiállítása – a Bucintoro Királyi Evezős Klub tulajdonában lévő régi sóraktár téglafalai között remekül mutatnak a figurális és az absztrakt határán egyensúlyozó, olykor emberi testeket, testrészeket idéző fekete szobrok, képek.

Onnan nem messze, egy régi kolostorépületben egy közép-európai kiállítás nyílt, ami A függöny felhúzva – Közép-európai építészeti hálózatok címmel lengyel, cseh, magyar, osztrák és horvát szervezetek együttműködésében jött létre (a magyar közreműködő a Kortárs Építészeti Központ és Szemerey Samu kurátor volt), és ezzel képletesen végre a térség a vasfüggöny által eddig kitakart építészettörténete is felkerülhetett Európa térképére. (A válogatás a szocializmus idején keletkezett különleges építészeti kezdeményezéseket válogatott egymás mellé – a magyar anyag a 1979-ben alakult miskolci Kollektív Házat és Építész Műhelyt mutatja be, ahol fiatal építészek nemcsak együtt dolgoztak, hanem egy közösen tervezett házban is éltek.)

Velence városa 1895-ben rendezte meg először a nemzetközi művészeti biennálét, ez mára igazi óriásfesztivállá nőtt. Akkoriban még a világkiállítások mintájára, azaz nemzeti pavilonok szerint elrendezve szervezték meg, és ehhez a fősziget keleti csücskét választották ki, a Giardini Publicit, az itteni Városligetet. A kortárs képzőművészet 1980 óta váltakozik évente az építészettel, és a nemzeti pavilonokra épülő rendszer máig érvényesül még akkor is, ha a globális kérdések megjelenéséhez ez egyre kevésbé megfelelő terep.

Így alakult ki az a párhuzamosság, hogy a Giardini pavilonligete mellett egyre hangsúlyosabb központi kiállítást is szerveznek a főkurátorok az egykori hajógyár, az Arsenale területén. Ott, ahol valaha tízezernél is többen építették a hajókat, újra hatalmas a forgatag, enciklopédiaszerűen kavarognak az utóbbi száz év építészeti eredményei, meghaladott kudarcai. Az ember az ezerféle építészeti dokumentáció között olykor tánc- és pantomim-előadásokba botlik.

A külföldieket leginkább Kunkovács László népi ősépítményekről készült fotográfiái érdekelték legjobban

A hatalmas teret könnyű függönyökkel tagolják, mögöttük időről időre rájuk vetített mozifilmrészleteket látunk; a némafilmtől Tarantinóig olyan filmrészleteket választottak, ahol a filmes akcióknak közterek, árkádok, régi és korabeli építészeti terek adnak archív kulisszát. Szikáran visszafogott a Monditalia, amely a kortárs olaszok Európa-térképén Norvégiától Gdanskig szétszórt friss épületeit mutatja be – egymás mellett imponáló a sokszínűség.

Rem Koolhaas idén azt is elérte, hogy az immár 65 nemzeti pavilon témaválasztására is hatást gyakoroljon, az alapokra való visszatekintés így nemcsak az összegző visszanézésekben, hanem gyakran a kiállítási megoldásokban is megjelent. „Azt akartuk, hogy láthatóvá váljék: a modernizmus globalizálódó stílusa hozzátesz, de el is vesz a nemzeti hagyományokból.” Az idén nyertes koreai pavilon a két fővárost veti össze, és elfogulatlanul tekint a két Korea határövezetére, ahol a posztindusztriális világ keveredik vad szocreállal, a demilitarizált sterilitás a katonai építészettel.

A japánok idén is emlékezetes kiállítást hoztak. Lejárt tervrajzokkal és irodaeszközökkel zsúfolták tele a pavilonjukat, maga a posztmodern világ, amit lassan agyonnyom a felhalmozott fölöslegesség. A legviccesebbre az orosz pavilon sikerült: a méltóságteljes épületben igazi expózsibvásárt rendeztek be: van itt építészeti jósda és dácsadizájn, szovjet fantaszták tervei és a birodalmi építészet exportajánlatai a moszkvai metrótól Afganisztánig.

A szomszédos, szintén birodalmi stílusban tervezett német pavilon (maga Albert Speer tervezte 1938-ban) falai között a későbbi bonni kancellári bungaló néhány helyiségét rendezték be, amely üvegfalaival az átláthatóság és a könnyedség szellemét igyekezett megidézni. „Aki megnézi ezt a házat, többet tudhat meg rólam, mintha meghallgatja egy beszédemet” – mondta róla építtetője, Ludwig Erhard kancellár 1964-ben. A kurátorok szerint ez így, együtt mutatja be igazán, hogy a politika mindig a saját céljainak megfelelő formákat keres magának.

Az osztrák pavilonban is a hatalom jelképeivé vált épületek a főszereplők: a fehér falakon a világ össze parlamentjének fehér makettjei sorakoznak, köztük természetesen az egyik legnagyobbé, a magyar Országházé is. Akadnak szerény cölöpkunyhók, kupolás-krémtortaszerű óriások is – különös mátrixa a hatalmi ünnepélyes geometriának.

Az idei magyar anyag Building címmel az építés és az építmény szétválaszthatatlanságára utal. Az erdélyi Jakab Csaba és Márton László Attila díjnyertes elképzelése eredeti módon kapcsolódik a központi gondolathoz, hiszen a falusi kalákákkal és az építészhallgatók nyári terepgyakorlataival az építészetnek éppen arra az ősi rétegére utaltak, ahol nemhogy sztárépítész, de építész sincs. Az ütős gondolatból nem lesz hatásos és egységes kiállítás, mert nincs erős értelmezés, amely összekötné a három terem eltérő tartalmait.

Úgy láttam, a külföldieket leginkább Kunkovács László népi ősépítményekről készült fotográfiái érdekelték legjobban, hiszen ezek igazi építészeti archetípusok, azt viszont nem mindenki látszott érteni, hogyan kapcsolódik ez a mai magyar építészoktatásban is egyre népszerűbb nyári kalákamunkákhoz, amit csak egy kiterjedt térkép és fotótabló mutat be.

A temesvári építészhallgatók kapcsolódó demonstrációja igen sikeres: középre úgynevezett gerendavázas szakállszárítót (székely értelmezésben a templom- vagy házkapuk mellé épített fedett lócák, pihenőpadok) terveztek, egy külön pályázatot megnyerve pedig a pavilonok között hasonlókkal pótolták ki a Giardini park néhány rossz állapotban lévő padját.

Legyen az építészeti vagy képzőművészeti, a biennálék minden évben egyre több látogatót vonzanak Velencébe. A japán, koreai turistahadak mellett idén hatalmas volt a kínai jelenlét is (a biennále giardinis bejáratához állítólag a magyarok székely kaput építettek volna, de a kínaiak lobbiereje erősebb volt – végül kínai kapu készült).

A biennálén kívül és belül mindenhol elegáns értelmiségiek és hipszterek, mintha idekirándult volna a világ összes építész- és vizuális kommunikáció szakos hallgatója is. A közönség most is leginkább a dizájn/divat/filmes körök kisimult és jól szituált világát idézte. És idén is jó nézni Velencét, a világ egy lehetséges jobb arcát.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.