Kő kövön nem marad
Ez pedig általában senkinek sem jó, hiszen a fenének sem hiányoznak a sziklaomlások. Pláne az olyan hírek, hogy mondjuk mindezt nem apránként, egy hegytől elvárható megfontoltsággal teszi, hanem egyszerűen beledől a Dunába. De erről majd később.
A Gellért-hegy ma már távolról sem olyan, mint akár csak száz éve volt. 1905-ben a Vasárnapi Újság fotókkal gazdagon illusztrált cikkében azon borongott: nem elég, hogy két hidat is nekivezettek a Duna e páratlan gyöngyszemének, most még szét is verik. A lap tudósítója azt bizonygatta – napjaink városházi gyakorlatához hasonlóan, az elődöket szapulva –, nem lett volna szabad megbolygatni a hegyet és környékét, meg kellett volna hagyni annak, ami miatt annyi gyógyulni és nézelődni vágyó kereste fel, nem pedig puccos promenádot tervezni a budai rakpartra. Tudni kell ugyanis, hogy a hegy lábánál szép számban működtek sáros fürdők, a főváros szabadtéri, majd idővel befedett gyógyhelyei. (Persze nem a Gellérthez, a Ráchoz vagy a Rudashoz hasonló építményeket kell elképzelni, hanem a földből és a hegy alól felbugyogó gyógyvizekkel teli gödröket.)
De hát kellett a Ferenc(z) József híd budai hídfőjénél az út, amelynek kellő szélessége érdekében az addig a Dunából kiemelkedő hegy keleti oldalát keserves munkával – némi dinamit és sok csákányos ember segítségével – vették kezelésbe, hogy nagy nekibuzdulással legalább pár métert lefaragjanak belőle a majdani korzó és az akkor még csak tervezett budai fürdők jobb megközelíthetősége kedvéért.
A hegy viszont a dinamittól és a csákányos hadtól függetlenül is kopott, fogyott. Silány anyagát kikezdte a nap, az eső, a fagy, meg a sziklák réseiben megtelepedő növények gyökérzete. Repedt tehát és potyogott, hol kisebb, hol nagyobb darabokban, bár ezt jó ideig a természetes viselkedésének tartották a környék lakói, vagy a beteg testüket itt áztatók. (Ez ellen védte később a járókelőket, hogy a hegy kerítést kapott.)
A folyamat csak 80-as években került komolyabban a figyelem középpontjába: pletyka terjedt országszerte arról, hogy japán tudósok szerint Budapest (vagy Bicske) halálra van ítélve. Újságírók, szociológusok eredtek a hír születésének és meglepően gyors terjedésének nyomába, azt is kutatva, miért maradtak hatástalanok a tudományos cáfolatok. A „japán tudósok” szerint ugyanis 1980. január 10-én Bicske – megint más japán tudósok szerint a Gellért-hegy – lett volna az epicentruma annak a hatalmas erejű földrengésnek, amelytől Bicske – más japánok szerint Budapest – a föld színével vált volna egyenlővé. Ha tehát mégsem Bicske farag rá, akkor a hőforrások miatt meglehetősen alámosott Gellért-hegynek kellett volna a Dunába dőlnie. Nem dőlt, ezzel is lehetőséget teremtve azoknak a kis önkéntes brigádoknak, amelyek a Föld napján minden áprilisban gondosan összeszedik a hegyen a szemetet: fél pár gyerekzoknikat, üres üdítős dobozokat, nejlonzacskót, kifordult esernyőt, naptejes flakont, félbehagyott rossz regényt, múlt nyári szendvicset, padroncsokat.
Van aztán a hegynek egy titkos darabja is. A budai oldalon, a Duna medrében lakik. A neve: ínségszikla. A babona szerint, ha előbukkan, rossz idők jönnek. (Ami logikus, hiszen aszálykor, alacsony vízállás idején szokása mutatkozni.) A megfigyelések eddig még nem terjedtek ki a választási évekre és ígéretekre, de ha kételkednének a kormányzati sikerpropagandában, tegyenek egy sétát a Dunához. És figyeljék erősen a vizet.
